A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszékének alakulásakor (1993) megfogalmazott célja - az alapító, Kunt Ernő szándéka szerint - olyan társadalomtudósok képzése volt, akik a kritikai-intellektuális megközelítésen túl a tapasztalat értelmezésének és a tudás megfogalmazásának vizuális-kreatív módjaiban is otthonosak (azaz átjárót találnak a két agyfélteke között). A kulturális antropológus, definíciója szerint, ideje javarészét ott tölti, ahol a "másik" él. Szakszóval: terepmunkát végez, résztvevő megfigyelést. Amelynek módszere a másik nyelvének, gondolkodásmódjának minél alaposabb elsajátítása, lényege pedig a megértés, a másik másságának feltétel nélküli megtapasztalása, átélése. Ha az antropológustól elváratik, hogy egyszerre legyen idegen és otthonos a terepen, Bócsi Krisztián válassza azt a miskolci albérletet, amelyben két, szintén nem helyi illetőségű évfolyamtársával az egyetemi éveit tölti. És adódott a módszer is. Ha az a kifogás, hogy túl jó képeket készít, olyan kamerát kell válasszon e munkához, amely konstrukciójánál fogva magában hordozza az árnyalt kifejezés lehetetlenségét. Vett tehát egy Olympus [mju:]-II kompakt automatát. Világos volt, mit kell tennie: belülről, jól, mélyen ismerve ezt az életmódot, szimbolikus gesztusait és intim pillanatait, önkéntelen cselekvéseit és metanyelvét, tudva a keresőbe kerülő minden egyes képelem jelentését, összefüggését, átlátva rendszerüket, szisztematikusan megörökíteni a cselekvések legjellemzőbb (tehát bizonyos értelemben a legsemmitmondóbb) pillanatait. A kamera mindig legyen kéznél. Heverjen olyan természetességgel a konyhaasztalon, hogy az ott lévők közül bárki kézbevehesse. Sem a kamerának ne legyen értéke, sem a fényképezés aktusa ne tüntesse ki az időpillanatokat. Egy teljes éven keresztül készültek a képek, több tucat filmtekercs gyűlt, s időről-időre mégis meg kell fogalmaznia, miről is szólnak a mindennapok során készülő felvételek. Még a szoros együttélés mellett is kirajzolódtak az intimszféra határai - ezt a kívülálló talán nem gondolja szerencsésnek, túl erős korlátnak véli, de az érintettek mentalitásával összhangban volt. Gyakorlattá vált az is, hogy a fényképezés során nem léptek ki a napi tevékenységek köréből, a fotográfus kerülte a drámai, kitüntetett, "tipikus" vagy szimbolikus pillanatokat, s amennyire lehet, az elbeszélő, anekdotikus helyzeteket is. Nem készített portrékat, sem sorozaton belüli sorozatokat. Mi maradt tehát számára? Mi került a képekre? A "semmiségek"?- Bán András Helyszín: Budapest Galéria Kiállítóháza (Bp., III.,Lajos u. 158) Megtekinthető: 2004. január 11-ig.
