Pucér gyerek hasal végig az állványok közé kitett gumimedencén, nyolcéves madonnák sutyorognak össze a gangon. Kapolka Gábor fotókiállítása a Ferencváros lepusztult részeit élhető, szerethető, hagyományokat őrző helynek mutatja. Itt nincs abszurdum, hacsak maga az élet nem volna az. A képeken izgága, ambíciókkal teli gyerekek láthatók, akik otthonosan mozognak ebben a közegben, mert az övék. Nekik nem a nyomorról szól a lepusztult ferencvárosi gangvilág, hanem az életükről. Kapolka Gábor ezt találta meg a gangokon, ezt az erős kötődést, nem szociológiai, nem esélyegyenlőségi, hanem kizárólag lelki motívumokat keresve nézett körbe a gangon.
Jó pillanatban tette, mert a több mint húsz éve folyó ferencvárosi rehabilitáció lassan az utolsó ilyen házakat is elbontja, megszünteti a komfort nélküli, szűk, sötét lakásokat, amilyenekben József Attila és utána még sokan, talán utoljára az ezeken a képeken látott gyerekek nőttek fel. De visszanézni és látni, hogy milyen is volt belülről, az ott élők számára, a fotók láttán felemelő érzés. Az aládúcolt emeletek, a meghitt mozdulat apa és fiú között, az oviból éppen kinőtt csinibaba egy koherens világ részei, viselkedésük mögött a fogyasztói kultúra ikonjai is kirajzolódnak, de inkább a gang sajátos törvényei, kicsiben modellezve a külvilágot.
Kapolka ihletett szövegekkel kíséri a kiállított fotóit, a sorok kedves humorral húzzák alá a gangvilág tónusait, azt a mélyen toleráns, esendő és érzékeny közeget, ami kívülről nyomorúságnak látszik, de belülről egészen jól működött.
