Egyetlen épületben kiszolgálni a kiegyezés utáni erős konjunktúrában meggazdagodott budai polgárok igényeit a kultúrára - legyen benne 350 fős színházterem, könyvtár, díszes előcsarnok, persze kávéház és étterem is -, ráadásul a Fő utcával párhuzamosan fekvő hosszúkás, keskeny telken, ahol azelőtt a budai kaszárnya társzekereit tartották, nem túl hálás tervezői feladat. Az építészpáros arisztokratikus méltóságú főhomlokzattal és a kor ízlése szerinti szecessziós belső csarnokkal nyerte el a budai polgárok tetszését, örömmel használták is a palotát fényes bálokra, koncertekre és színielőadásokra, társasági összejövetelekre. A 20. század első farsangján, 1900. január 30-án avatták fel, igazi nagypolgári bállal. 1945-ig működött, ekkor a vár ostroma idején majdnem rommá lőtték. 1946-tól némi helyrepofozással lábra állt, évtizedekig itt működött az Állami Népi Együttes és a Magyar Művelődési Intézet, de sem a tér, sem a ház állapota nem volt biztató. 2005-ben aztán az intézményt átkeresztelték Hagyományok Házává, ez lett a magyar népművészet kopott otthona. Most viszont visszanyerte eredeti, ragyogó külsejét, és ez már nem rossz kezdet: talán egyszer majd belül is megújul.
Az idei Kulturális Örökség Napok alkalmával adták át a házat, ha nem is bállal, de ünnepi konferenciával. A szobordíszes párkány és a mitológiai
alakokat felvonultató timpanon egy újabb polgárság kulturális igényeit fogalmazza meg, 19. századi ízléssel, de 21. századi minőségben. Nagy Csaba építész és az épület történetét kutató Déry Attila munkája nyomán olyan építészeti ínyencség lett a részben eklektikus, részben szecessziós palota, mint amilyenekre komplett túrákat szerveznek Rigától Brüsszelig bármelyik európai nagyvárosban. A Fő utcára néző homlokzat felső szintjén finoman formált arcok bámulnak a Duna felé, a kevésbé ünnepélyes Iskola utcai homlokzat kellemesen simul a környezetébe. Nagy kár, hogy sem az egykor erre néző étterem, sem a Fő utcai sarok kávéháza nem született újjá - a Corvin tér rendezése évek óta hektikusan folyik, a támfalba olvadó kis kávézó kialakítása nem várta meg a mostani felújítást, két kávéház meg minek egy ekkora téren, na ugye. Jó, így is csodájára lehet járni a főbejárat szecessziós-indás vasrácsának, eggyel följebb a félköríves, a másodikon a most visszabontott kerek ablakoknak, az egykori étterem nagy kirakatablakainak. Ha lesz pénz, lesz étterem is a régi helyén. Mindenesetre az oszlopokkal díszített, fedett kocsibejáró ötven év után ismét gyönyörű, a homokkő homlokzat meleg fényeket szór a környékre, a szoborfigurák remekül sikerültek a hiányos rajzokból nehezen rekonstruálható eredetiek helyén.
