Az utolsó évtizedben beköszöntő képkorszak átírta az élményt rögzítő fotó szerepét, de Schäffer változatlanul az apró részletek poétája maradt. Az a beszakadt cseréptető, ami már nyilván eltűnt az óbudai utcaképből, azóta lebontották és nagy, merev, kocka formájú házat építettek a helyébe, megejtő szépségével sokáig megmarad a néző emlékezetében. Pedig talán már látta is, csak nem úgy, nem onnan és főleg nem annyi érzéssel, mint a fotós az exponálás pillanatában. A belvárosi kilincsekről, kerékvetőkről, udvari ecetfákról, a lebontásra váró, bedeszkázott kapukról, a józsefvárosi bérházak mocskos lépcsőházairól is bőven van emlékünk, de az a szívszorító báj, ami Schäffer képein megjelenik egy-egy omladozó falban és a falból kiálló csupasz villanykörtében, igazából csak Pilinszky verseihez hasonlítható.
Több fotót is a kiállítást befogadó galéria közvetlen környezete, a Gozsdu-udvar inspirált. Az egymás mögött nyíló kapuzatok finom középpontos szimmetriája, a felújítás előtt leláncolt kovácsoltvas kapu, az egymásba nyíló udvarok intimitása különleges városi környezetet idéz meg, de ember nélkül: a fotókon majdnem sehol nem látunk senkit. Csak a nyomokból következtetünk a várost használó, házakat, udvarokat lakó emberekre, akik valaha egy néhány évtized alatt metropolisszá fejlődő kisvárosban keresték a helyüket. Schäffer fotói éppen erről szólnak: a nyomokról, az épített, látott vagy csupán mélyen megélt környezet és a képekről hiányzó ember kapcsolatáról.
