Cekker nélkül mit érek én?

Kétségtelen, hogy a cekker, ez a szocializmus évtizedeiben a háziasszonyok elengedhetetlen tartozékává vált, fonalból, esetenként műanyagból szőtt bevásárlószatyor újra kezd népszerűvé válni. Köszönhető ez nem utolsó sorban a környezetbarát termékek megnövekedett keresletének, illetve a nosztalgia és a retró előretörésének ? egy cekkereket áruló oldal például többek közt a ?trendi és retró egyszerre? szlogennel érvel a termék mellett. Sőt, akad, aki Cekker 1.2 néven frissített verziót készített a horgolt szatyorból.

 

Az utóbbi néhány példa is jól mutatja, hogy a cekker egyike azoknak a mostanra szimbolikussá vált használati tárgyaknak, amelyek több évtizedet átívelve is képesek fennmaradni, megújulni ? elvégre a zöldséget, a pékárut és a tejet most is haza kell vinni valamiben. Persze sokan a tucatgyártmány és nem mellesleg környezetkárosító reklámszatyor mellett teszik le a voksukat, pedig mostanra már azt a funkcióját is teljes mértékben elvesztette, hogy az ember minél menőbb képekkel díszített zacskóval feszíthet a szomszéd előtt.

 

A Polis Caffé Culturale hybrid art & caféban május 13-án nyílt Cekker című kiállítás három művésznek ez emblematikus tárgyhoz fűződő ?viszonyáról?, ennek révén pedig a fogyasztói társadalomról, a vásárlás rítusáról mesél. A cekkerrel a szó szoros értelmében Födő Gábor ápolja a legszorosabb kapcsolatot, hiszen ő egyenesen a jól ismert, régi bevásárlószatyrok műanyagból szőtt zsákanyagára álmodta linómetszeteit. Alkotásai leginkább egy furcsa képregényre hasonlítanak, amelynek kockái elcsúsztak, így helyenként csak egy-egy képrészlet, testrész villan elő az untig ismétlődő piaci dráma epizódjaiból. ?Vigyázzon magára!? - inti az egyik idős néni a másikat két vásárlás között, míg a szatyrot szorongató, zsörtölődő feleség a férjét unszolja: ?Megfogod végre??.

 

Hasonlóan töredékes megoldás jellemzi Novák Ágnes szitanyomatait, amelyek a vasárnap nemtől és kortól függetlenül biciklire ülő családtagokat csupa kerék, kéz és szatyor megmutatásával ábrázolja a ?Vasárnapi maraton?-on. Arcnélküliek, tetszőlegesen behelyettesíthetőek, mégis az ismerősség érzését keltik: a kávézó lépcsőjének mentén, felfelé haladva pedig némi kitérővel mintha turistákat látnánk, akik tanácstalanul, vagy éppen a kamerának bőszen pózolva téblábolnak egy ismeretlen város utcáján. A turista-papírfigurák tualjdonképpen ugyanúgy vásárolnak, csak éppen egy idegen országgal teszik ezt: megveszik, megeszik, persze csak ha korábban ügyesen adták el nekik.

 

Némi irónia vegyül Szabó Eszter apró képekből álló, áttetsző felületre készült, tüneményes akvarellsorozatába is: mint valami végtelenül bájos Tesz-vesz város jelenik meg a pláza mozgólépcsőjén tömött sorokba rendeződő tömeg. Az egyes arcok ? más alkat, más szatyor ? torz archetípusokként külön-külön is felbukkannak, ám egy idő után ráeszmélünk: körvonalaik nem csak az akvarellnek köszönhetően mosódnak el. A május 31-ig megtekinthető tárlat nem annyira kritizál, mint inkább felidéz, emlékeztet, felmutat. És még gyönyörködni sem felejtünk el a nagy szatyorrengeteg közepett.