Egyedül a padló meg a plafon szabad. Mondja is Kieselbach Tamás, hogy a raszter mostanában trendi dolog kortárs képzőművészeti körökben. De ők nem ezért aggatták teli galériája minden négyzetcentiméternyi falfelületét Tóth Menyhért festményekkel. Hanem, mert nincs idejük, hogy tíz körben mutassanak be tőle hetven-hetven képet. Kiállítanak inkább egyben hétszázhetvenkettőt. Csak így van esélyük, hogy listájukon mindenkit szép sorjában kipipálhassanak.
Miféle lajstromról van szó? Olyanról, ami nincs rajta a galéria honlapján, sem művészeti kiadványaikban. Még Kieselbach nyilatkozatait is hiába nyálaznánk át érte. Rejtett névsor. Nem, mintha titok lenne, Kieselbach Tamás és a vele néhány hónapja közös küldetésre szövetkezett Einspach Gábor művészettörténész jó ideje listázza a magyar képzőművészet "mostohagyerekeit". Olyan festőket, akik bár világszínvonalúak, még sincsenek az őket megillető helyen. Igaz, Kieselbach szerint a magyar festészetben nemcsak ők, semmi sincs a helyén. De hogy ez megváltozzon, ahhoz következetességre, koncepcióra van szükség.
Így hiába kérdezem, a szintén idei Molnár Sándor- és Egry József-kiállításuk, meg a ma estétől látható Tóth Menyhért életmű után ki lesz a következő. Idejében megtudom. Ennyi a válasz. Most azzal kellene foglalkozni inkább, ami az orrunk előtt van. Bár Kieselbach meggyőződése: mi, magyarok sokszor épp ott hibázzuk el a dolgot, hogy képtelenek vagyunk hátrálni egy lépést. Csak hogy egy kis rálátásunk legyen a dolgokra. A műkereskedő szerint ez a drámája a huszadik század magyar festőinek. Kibökik a szemünket a világszínvonalú hagyatékok, mégsem, vagy éppen ezért nem látjuk bennük a lehetőséget. Mindenesetre, aki most soros: Tóth Menyhért.
A kecskeméti Cifra Palota kellett hozzá, hogy a huszadik századi magyar művészettörténetet épp fölülírni készülő páros komplett befedje festményeivel a Szent István körúti kiállítóteret. - A kecskeméti múzeumban a bekeretezett képek Dexion-Salgó polcokon, a keretezetlenek meg fiókok mélyén, mappákban hevertek - meséli Einspach Gábor, kicsit sem rosszallóan. Inkább azt sajnálja: ha egy életmű ilyen helyre kerül, nemhogy a közönség, még a kutatók előtt is rejtve marad.
Mi a megoldás? Kieselbach nagynak és fölöslegesnek érezne Tóth Menyhért hagyatékának önálló múzeumot. Az viszont jó lenne - és a mostani kiállítással valóban erre akarná fölhívni a figyelmet - ha valamelyik országos múzeumban két-három külön termet kapna az alföldi festő. Húsz-harminc jól összeválogatott műve jól reprezentálná az elképesztően gazdag életművet (amelyhez hasonlóan termékenyt idehaza talán csak Rippl-Rónai József és Mednyánszky László produkált.) Ugyanezt tették egyébként az angolok William Turnerükkel: a festő a Tate Galleryben kapott külön épületet. Igaz, itt munkáinak egészen kis része fér csak el, viszont a teljes életművet olyan magas színvonalú művészeti albumokból ismerheti meg, aki akarja, hogy Turnerről elmondható: ő már megfelelő helyen van az európai képzőművészetben. És nem mellesleg a brit nemzeti öntudatban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egyik akvarelljét nemrég ötmillió fontért árverezték el.
Mikor mondhatjuk majd Tóth Menyhértről, hogy meg van csinálva? Kérdezik a sajtótájékoztatón Kieselbachtól a műkereskedő egyik kedvenc szófordulatára utalva, miszerint a magyar festőknek sajnos nem elég, ha jók, el kell mesélni a történetüket. Vagyis meg kell csinálni őket, csak így szivároghatnak a nemzetközi véráramba. Újabb kérdés, hogy ehhez itthon kell-e először elfogadtatni őket. Erre meg Kertész Imre példáját hozza Kieselbach, akit - szűk kört kivéve - Nobel-díja után olvasott el Magyarország. Vagyis hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a külföld legitimációja után tartsuk elég értékesnek honfiunkat. Einspach Gábor szerint a "történetcsinálás" csak egy tett, amivel mostohán kezelt festőink hírnevén duzzaszthatunk. A lehető legjobbat az tesz egy hagyatéknak, ha annak darabjaiból - amellett, hogy fontos és látogatott múzeum állandó kiállításán láthatók - jó magángyűjtők házi galériájába és műkereskedők aukcióira is jut. Így kezd forogni az anyag. Egyedül ekkor van esélye, hogy valamelyik szálon egyszer nemzetközi porondra jusson.
A majoránnás festő
Tóth Menyhért kapásvincellér fiaként született az alföldi Mórahalmon, és szinte egész életét a közeli faluban, Miskén töltötte. Mivel apját a frontra vezényelték, hamar dolgozni kellett - szobafestőként. Gyerekkori tébécéje miatt egyik szeme világát, egy későbbi munkahelyi sérülés miatt fél lábát veszítette el fiatalon Tóth Menyhért. A foktói templom restaurálásába segített be éppen, amikor kiderült különleges tehetsége. 1929-ben fölvették a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Vaszary János tanítványa lett. Tanulóévei alatt Bicsérdi Béla hatott még rá, olyannyira, hogy idővel ő is vegetáriánus lett. Sőt, visszatérve Miskére majoránna, fűszer- és gyógynövények termesztéséből igyekezett pénzt keresni a festéshez szükséges alapanyagokra. Az őt hóbortos festőnek tartó faluja népével ugyanúgy nem törődött, ahogy az idővel hozzá Budapestről leszivárgó műkereskedőkkel. Ahelyett, hogy eladott volna nekik több ezres életművéből, inkább a padlásán őrizgette a festményeket. Majdnem negyvenéves volt, amikor első fontosabb kiállítását rendezték. Kossuth-díját pedig már nem élte meg.
A nagy számok törvénye. Ebben hisz Kieselbach meg Einspach. Mert arra, mi lesz a konkrét haszna ennek a 772 képből álló Tóth Menyhért-kiállításnak, nem tudnak választ adni. - Ha a festményeket leszedjük ezekről a falakról, mennek vissza a süllyesztőbe - magyarázza a galériás. De nem tűnik ettől depressziósnak. - Hadonászunk, csináljuk, megyünk, előbb-utóbb ott leszünk! - darálja. És ha félbeszakítom, mit tehetnek ezen kívül, még több kiállítást, tűpontossággal megszerkesztett katalógusokat említ. Meg azt: ezeket a méltatlanul mappában heverő életműveket át kell itatni, meg kell forgatni először az igényes reprezentáció összes fűszerében, hogy külföldön is kedvet kapjanak hozzájuk. Az nyilván lehetetlen, hogy Magyarországon mostantól fogva minden múzeum és magángaléria kifogástalan színvonalon keretezze és világítsa meg a bemutatott műveket, sőt még arra is jusson figyelme meg pénze, hogy a padozatot a tárlat jellegéhez pászítsa. Nem beszélve a tízmilliókba kerülő katalógusokról, amelyeknek eddig - jó magyar szokás szerint - szinte soha nem a legjobb kép került a címlapjára.
Vagyis a helyzet majdnem lehetetlen, de mondjuk inkább kihívásosnak, javasolja Kieselbach, aki miközben egyik kezével buzdít, másikkal óvatosan álljt int, amikor szakmája többi szereplőjével, például a nagymúzeumokkal való összefogásra ösztökélik. Hogy misszióját sikerül-e beteljesítenie kettesben Einspach Gáborral, ezt sokan és joggal kétlik. Ha viszont olyan nagy összefüggésrendszerekbe lépnének, ahol országos múzeumok és megyei önkormányzatok vezetőivel kellene nap mint nap tárgyalniuk, vészesen lelassulna a tempó - magyarázzák. Márpedig százötven festményt bemutató Egry-tárlatuk, most pedig Tóth Menyhért "ragadós felületű, fojtogatóan szűkös és esetlenül derűs" képei után rögtön jön a következő "elhanyagolt". Valaki a titkos listáról. Egy magyar festő, akit még meg kell csinálni.
