A művészet emlékezés és teremtés. A művészet klasszikus műfajai teremtenek alapot arra, hogy a hagyományokra építve, vagy éppen azt elhagyva újat teremtsünk, ugyanakkor ezek azok, amelyeket összekapcsolva, határaikat összemosva újabb utakat, lehetőségeket találjunk az alkotásra. A Fehér, benn című kiállítás szintén a hagyományos, klasszikus alapokon nyugvó, mégis a mai korban egyre gyakoribb ?műfajok találkozásában? valósul meg. Az alap ugyanis a tájkép, vagy tájábrázolás, amely már a 15. század második felétől nem pusztán a természet reális megfigyeléseinek rögzítése, hanem az ábrázolt téma érzelmi kifejezésének többletét adja, s éppen ezen tulajdonsága által válhatott később ?függetlenné?, s válhatott maga is ?témává?. A téma pedig nem mentes a szubjektumtól, sőt az emlékezés, a képzelet, a fiktív tér- és időteremtés a 20. századi, majd ismét hangsúlyosan a 90-es években megjelenő táj-kép és tájkép installációkon, grafikákon, pasztell képeken van jelen. A tájképi szubjektív térnyitás az irodalomban, s főként a költészetben ugyancsak nem új, általánosságban a versek ?képisége?, a tájleírás, és horizont-nyitás az egyik leggyakrabban használt a klasszikus természet-ábrázoló versekben. Éppen ezért nem meglepő, hogy a kiállítás alapgondolataként megfogalmazódott kapcsolat a művészeti ágak között felmerült. Azonban az, ahogyan ez megvalósul, az nem a hagyományos értelemben vett kapcsolódást mutatja. A grafikák és a vers kapcsolata sokkal tisztábban és letisztultabban, erős szimbolikával jelenik meg a kiállítótér falain. A képeket jellemző aprólékos, tűhegyszerű elemekből felépített technika egyszerre idézi a japán fametszetek stílusát, s az európai grafikai hagyományokat, de néhol nem is tájat, hanem a hangfrekvenciát mutató görbe képére emlékeztet, ami utal egy élőlény jelenlétére, holott a grafikákon nem látunk sehol alakokat, s nem is emlékeztet semmi életre, hacsak nem a fák jelenléte, amelyeket sűrűn belepett a hó. A táj, nem csak a hó miatt, nem beszédes, leíró, mint a klasszikus tájképek, egyszerű, letisztult, amelyet tovább erősít az összesen két szín használata is. A képeket kiegészíti, vagy inkább megkettőzi a verssorok jelenléte. A kiállítótérben kialakított installálás terve abból indul ki, hogy Ármos Lóránd kifejezetten ezekhez a képekhez írta a Fehér, benn című versét. A verssorok, és versszakok rövid, tömör jellege, a szavak néhol szaggatott rövidsége, letisztultsága nem magyarázatként hat a képek mellett, hanem hangulati, érzelmi ?melegágyat? teremt, ahonnan az értelmezés elindulhat, ahol a néző, akár felhasználva saját emlékeit, megteremtheti saját, új képét. A tűszerű technika itt is megjelenik, a szúrásnyomok azonban, mint ahogy a képen alapelemként építik a tájat, nem az értelemben, hanem a szavak használatában, a nyelv alapelemeként jelenik meg, ezzel is kapcsolatot mutatva a képekkel. A grafikák és a vers kifehérített, tiszta stílusa felidézi az emlékezés egyik leggyakrabban használt jelzőjét, amit az ?emlékezés homályának? nevezünk. Ugyanakkor összekapcsolódik azzal a természeti jelenséggel, ami a kiállítás angol címe, a White out, amikor is a téli időben a hegységekben megjelenik egy tejszerű köd, s elvesztve teret, magunkra vagyunk hagyva, vagy nem is magunkra, hanem arra, amit mi akkor, és ott teremtünk. Csáki István Csíkszeredán született 1978-ban, s a temesvári Képzőművészeti Egyetem grafika szakán végzett 2001-ben. Ármos Lóránd 1980-ban született Nagykárolyban, a temesvári Nyugati Tudományegyetem Jogi Karán 2002-ben fejezte be tanulmányait. Jelenleg mindketten Budapesten élnek és dolgoznak. Bircsák Eszter A kiállítás helyszíne: Ateliers Pro Arts / A.P.A.! - 1085 Budapest, Horánszky u. 5. A kiállítás megtekinthető: 2005. január 13. ? február 12. Nyitva tartás: K-P: 14.00 -19.00; Szo: 11.00-18.00
