| Csíkszentmihályi Róbert művészete:
Ki tudja, hogy milyen mediterrán szellő robbantotta - nem fújta, robbantotta - közénk ezt a csöndes mosolyú, hallgatag sziklaembert, Csíkszentmihályi Róbertet. Csíkszentmihályi, jóllehet csak harmadszorra vették föl a Képzőművészeti Főiskolára, már kezdőként valamilyen elevenséget hozott. A világra rácsodálkozó fiatalember - tizenkét éves kora óta hitt abban, hogy művész lesz - elemi erejű életörömét. Szenvedés, szegénység, egy torz világ - az ötvenes évek - megannyi megpróbáltatása volt a háta megett (benne 1956 októberének elfojtott fáklyája), de ő családi indíttatása folytán, olaszos beütéssel, fehér márvánnyá sikálta a legmocskosabb utcakövet is. |
 |
| Szárnyas |
| Amikor - életrajzában ír erről - a ház alatti kavicsos öbölben lubickolt, és "enyhe borzongással bámulta a tengerpart és tengermély taszítóan vonzó élővilágát", még nem tudhatta, hogy a hazatérés mivel kecsegtet. Milyen borzalmakkal. Talán a sziklaember - erkölcsét tekintve mindenképpen - ezekből is erősödött. Amikor önkifejezése, dacos anyagszeretete, a szoborról ( a megmunkálandó anyagról) való gondolkodása - titkoltan vagy nyíltan - szembefordította mesterével, az öntudat, a fiatalság lázadása, a művészi ambíciók mögött ott volt valamennyire a megszenvedett gyerekkor is. A szovjet fogolytáborból betegen hazatérő, megnyomorított apa - vagyis a pályaudvaron segédmunkásként szenet lapátoló doktor úr -, az apró szoba, hét lakójával, és a három összecsukható vasággyal. Ám ebbe a "proletáridillbe" minduntalan bevillant a régi Fiume szülők által megtapasztalt, sok nemzetiség kultúrkincsét és tudását, egymás iránti toleranciáját is magába foglaló fénye. Hogy a szobrászművész, akárcsak mindannyian, több anyagból van összegyúrva, azt visszapillantása ugyancsak jelzi: "Máig is felfénylik ez az édesen könnyed mediterrán örökség, mely viaskodik bennem a folyton elő-előtörő - talán az apai oldalról örökölt - nehézkes skrupulusaimmal." |
 |
| Ködös reggel |
| A tudatosan építkező művész életpályája - mert a sziklaember önmagát (is ) építette - attól lebilincselő, hogy együtt van benne poézis és meditatív játékosság, a természettől ellesett organikus tudás, és a mesterétől tanult fogás mint megannyi léttapasztalat. Mindez egy "vadember" kísérletező munkálkodása nyomán ötvöződött eggyé, aki az ősiség ékszereként is mondott altamirai barlangrajzokat - ezeket a modern léttérképeket - urambocsá' többre tartja, mint a modernkedő ( a teret képzeletéből kiűző) szobrászok némely kísérletét. A világ hártyapapírján átlengő, még a léghuzattól is megsérülő szobrokkal saját nehéz légzésű világát - sok állomást ( anyag, megformálási mód, stb.) egybefogó "fejlődéstérképét" - állítja szembe. Bármekkora is a különbség a korai fa-, fém-, és kőszobrok ( Anya gyermekkel, Ébredés, Angyal; Háború - 1970 , Az utolsó szarvas emlékműve I-II., Őskor; Olvasó, Pihenő, Nagy Balogh János emlékére, A csiga bemutatása) és az életműben unikum groteszk vitalitásukkal farsangi játékot űző állat-ember plasztikák, eme modern bestiárium szabadság-jelképei között ( Szárnyas, Nagyfiú, Ködös reggel, Hiedelmek, Tánc), az ősük - mutatis mutandis - valahol a tömböt lélektartalommá emelő román-francia szobrászművész, Brancusi művészete. Az életművet ( igaz, annak korai szakaszát) mindmáig legalaposabban átvilágító Petényi Katalin nem véletlenül idézi kismonográfiájában a zseniális Targu-Jiu-i szoboregyüttes és megannyi remekmű alkotóját: " A kő faragása közben fedezzük fel anyagunk szellemét és sajátosságait, kezünk gondolkodik, és követi az anyag gondolatait." |
 |
| Alkony |
| Csíkszentmihályi organikus világszemléletével - ez is az ősiség alapja - az anyagot, hogy visszhallja gondolatait, mítoszi tudással, a jelképeken túlmutató tartománnyal: valóságos kozmikus érzelemgócokkal vértezte föl. Ez - akár a nőies ősvizet vagy a lélek túlvilági útját (az Istenhez vezető utat) megidéző A csiga bemutatását vesszük, akár a bibliai jelképekhez (kereszt, corpus ) kötődő, a szenvedésélményt némi történelmi tapasztalattal világfájdalommá, egyetemes megvertség-érzetté tevő Háborút - természetesen sosem irodalmias gesztus, hanem drámaian átélt, a csigaoszlopban világoszlopot láttató, az élő és holt testből keresztet-kardot építő cselekedet. Az egyiknek, bármily bámész alak tartja is, körkörösen forgó világtengelye, a másiknak a Föld szívébe szúrt, a vertikális forgástengely körül kialakult ékrendszere: "történelmi" pengéje van. A simára csiszolt, illetve a rusztikusságával sokkoló palást "anyagtanulmánya" - elsőbben mert plasztikai értéket hordoz - segít az organikus lét, más esetben a kényszerűségek között rozsdásodó hősiesség: a tragikum hiábavalóságának a fölfedésében. |
 |
| Atléta |
| Ha "állatfigurái őslények" - a jobbára a pálya első szakaszára érvényes megállapítás a későbbi állat-ember-maszkjátékkal nagymértékben (szinte teljesen) megváltozik -, akkor "emberfigurái", melyeket csak ritkán zavar az elbeszélő jelleg (Helyes irány), stilizált élő oszlopok: jellemképek. Modern korábrázolatuk személyiségjegyet hordoz: fogaskerekek, karok, csapágyak formájában, a meghosszabbított palást és a test tömegét megbontva, beléjük épült az idő ( Anatómia, Roncson), vagy épp annak pszichológiai terhétől hasadtak ketté (Kettőnek láttatva az egyet, vagy fordítva - Figura). Ez a "légies"gesztus a torzítás általi alaknyújtás - a szobrok anyagától és méretétől függetlenül - a korai remekműveknek (Nemzedékek - 1971) éppúgy sajátja, mint a viszonylag kései, itt is épp a zene bűvkörében - mészkő lapokból - építkező egy-egy szobornak (Bálvány - 1989). Az időjáték mint az archaikus tudást elveszejtő kor kezdeti gyermekbetegségéből fokozatosan járvánnyá növő betegség - egyetemleges kór - azért ragadta meg a művész fantáziáját, mert összetört, a töredékesség részegységeire redukált óraszerkezetei ( "kakukkos órától" a "zsebóráig") kisplasztikai arzenáljukkal fölmutathatnak valamit a meztelenre vetkezett lélek és az őt magába fogadó, agyongyötört-megrokkant test (Kronoszt a trónjáról letaszító gépcsoda) iszonytató sebeiből. A színházi gong, mert befejeződött az előadás, végképp átlyuggattatott (Idő V.), a vekker meg egyszerűen pénzokádó automatává vált (Idő XXIX.), mintha az "aranytallér" vagy a semmire se jó rozsdás fillér garmadája (?) megoldás lenne kínzó gondjainkra. A viaszveszejtéses technikából következik, hogy a kisbronzok leheletfinom felülete, részletező játéka még a holt idő illuzórikus érrendszerét is lüktetően megmutatja. |
 |
| Kutyául |
| A természet ősi rendjét, organikus lélegzését erdei ösvényeken és barlangutakon is oly sokszor megtapasztalt szobrászművész - ebből az élményből, no meg Brehm és Raff György természethistóriai olvasókönyvének az átpoetizálásából született zseniális bestiáriuma - kezdetben csak a természetes anyagokra (fa, kő) és a megmunkálásuk során vérébe ivódott küzdelemre: az anyag lelkének kibontására esküdött. A hosszadalmas, lassú, mert szobor formájában is megjelenő önvizsgálatra. Csakhogy ha a lélek csupán ilyen irányba nyújtózkodott volna, szegényebbek lennénk az életpálya jelentős részével. A már említett bronz szobrokon kívül egyik legragyogóbb sorozatával, a páralakok páros magányát és egymásnak - valamint az életnek - való kiszolgáltatottságát az iker-lét helyzetében ábrázoló kisplasztikák kollekciójával ( Fiúk, fel a fejjel) . És az életmű csúcsát ( egyik csúcsát ) jelentő állat-ember-szobrok, úgy is mint a groteszk létértelmezés iskolapéldái sem készülhettek volna el. |
 |
| Lőrinc és Sándor |
| Csíkszentmihályi, szerencsére, nem hagyott föl egyik anyaggal sem. Ha a kő és a fa faragásakor, a kompozíció részévé avatva az anyag természetes tulajdonságait, "hibáit" (például a fában talált puskagolyót), élvezi az intuíciók sokaságában leledző, formát is alakító, új és új, a kifejtést föltétlen szolgáló módozatokat, a poétikus álomvilágot és mítoszt a valósággal vegyítő bronzok - "mert mindennemű anyagnak lelke van" -, és az akarva akaratlan beléjük rejtett igazságtartalmak ugyancsak megdolgoztatják a képzeletét. A mintázás pillanatszerűsége, amely korábban zavarta, átértékelődik, s valaminő mesteri fogással egyszerűen konstanssá nő. Ihlet és megtervezettség, leleményesség és mívesség, dráma és humor (ez utóbbi pajzánságában is filozofikus) jellemzi szobrait. Két alakos kisplasztikáit, amelyeket a szerkezet mozgalmassága tesz drámaivá, épp a figurák - az egymásba folyó léthelyzetek, tartás és magatartásformák - egymáshoz viszonyított feszültsége okán érezzük kivételes lélektartalmakat is megjelenítő szenvedés-tanulmányoknak. A mítoszi, bibliai jelképekre épülő szimbólumrendszer (Lajos és Salome, Lőrinc és Sándor, Károly és János, Péter és Ákos) csak erősíti a mozgalmas plasztikai felület, a vertikálisokat csak fájdalom-pózokkal megtörő elárvultság érvényességét. Ekkor már a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején vagyunk. A csöndes, csak belülről égő művész bölcs, nyugodt derűvel szemléli a körülötte naponta fölrobbanó világot. Úgy akar kifeküdni az elíziumi mezőkre, heverészése csaknem kultikus cselekedet, hogy groteszk létimádata mindennél jobban kitessék. Nem minden előzmény nélküli állat-ember szobrai (Atléta, Üvöltés, Vándor, Fohász, Tangó, stb.), mert maszkjátékuk, jellemkettőzésük hiteles, ezt hivatottak szolgálni: a farsangi létben megmártózó eszme boldogságfutamát. A századvéget búcsúztató és az újat köszöntő szobrászművész harsonája ez a bestiárium. Állat-létünk emberfoglalata: a kortynyi szabadságnál nagyobb szabadság kivívása - és megtartása. |
 |
| Üvöltés |
| Csíkszentmihályi Róbert álmodott ősbozótja szobrászi elemekkel, a kesernyés, mindent tudó bölcs harsány hangoktól sem megriadó mosolygós gyötrelmével jeleníti meg - remekül! - a világ mai állapotát. És akkor még nem szóltam - külön tanulmányt érdemelne - érmeiről, plakettjeiről, amelyek az életmű jelentős részét teszik ki. Tiszta hangjuk - akárcsak egy szonáta - érzelem közelbe hozza többek közt művelődéstörténetünk- irodalmunk- művészetünk, egyszóval a haza nagyjait ( Széchenyi, Eötvös Loránd, Berzsenyi, Madách, Arany, Ady, Németh László), ugyanakkor a tenyérnyi égbolton való megjelenítéssel "magánörömök", - fájdalmak és kibeszélhetetlen érzelemhullámok is plasztikai erővé válnak. Egy-egy finoman míves, felületet szinte érzékien megdolgozó sorozatában ( Ősi hangok, Psychomachia, Homo solitarius, Tanulmányok, Futás) ott az egész világ. Egy fél évtized előtti vallomásában Csíkszentmihályi arról szólt, hogy nincs nagy tehetsége a térhez. Életműve ennek szögesen ellentmond. Ha igaz volna szemérmes "magábamélyedése", akkor hogyan is virágoztathatott volna föl - épp figurái által - életünk tere, hogyan is vésődött volna belénk százarcú alakjainak vérbő világa. Szakolczay Lajos A tárlat, 2005. október 10-ig látogatható. |
