Csillagköd a járdán
A kapcsolat megteremtése tehát a nézőre vár. Július jó varázslóként minden szükséges elemet a kezünkbe, illetve a látómezőnkbe tesz. Tengerparti fövenyre fémszalagból betűket hajtogat, majd egy fotósorozaton hol elvesz, hol hozzátesz, hogy így is, úgy is értelmes szavak álljanak össze. Maga a különbség, a betűk eltérése hívja elő a fotók tartalmát, ez teremti meg az összefüggést, a fogalmak egymásba csúsztatását ebben a világvége hangulatú környezetben. Egy másik terem fotóin halakat pörget a profi horgászok gyakorlott mozdulataival, de UV-fénybe helyezi a műveletet, így a csillogó haltest, mint valami természeti tünemény, színeire bontja a fényt. Majd olajcseppeket vizsgál az út porában, elgyönyörködik az irizáló, szivárványos felület szépségében. Forró tűzhelylapon szaladgáló vízcseppet bámul, lefotózza, ahogyan organikus formák születnek a két szélső hőérték küzdelméből. Szappanbuborékot fúj és azon keresztül figyeli az ég színeit, a felhők formáját. Üvegdobozban szikrát csihol egy morze-készülékkel, majd egymásra vetíti a néző jelenidejű arcképét és a keletkező szikra-íveket.
A varázsló persze tudja, mit akar elérni. A természettudományos kísérleteknek álcázott installációk, fotók és videók, mobil szobrok, asszamblázsok során végigjárva lassan átíródik biztosnak hitt tapasztalati hátterünk. A mikroszkopikus méretről kiderül, hogy egészen nagy, a véletlen cseppformákról, hogy pontosan azt a látványt nyújtják, mint az űrteleszkópok vizsgálati anyaga, az olajfolt inkább csillagködnek látszik, és a hanyatt fektetett, szobányi doboz belsejében rezgő horgászzsinórok a tévéképernyőt ellenőrző oszcillogramnak tűnnek. Ezen a ponton összekeveredik a látogatóban makro- és mikrokozmosz, fontos és jelentéktelen, ráadásul gyanús analógia mutatkozik a szemétből gyűjtött alkatrészek megkonstruált halmaza és a profi elektronikus eszközök között.