Megnyitókon meglehetősen szokatlannak számító produkcióval vette kezdetét Mihályfy László rendező-operatőr fotókiállítása szerda este az Uránia Filmszínház kávézójában. Az ünnepélyes hangulatot és az est fényét emelő zenei aláfestést ugyanis egy sokak számára "ismeretlen ismerős", Sárközy József utcazenész szolgáltatta, aki különleges hangszerével - vízzel töltött poharakból álló sajátos "orgonájával" - általában a Moszkva és Blaha Lujza téren zenél. Nem véletlen, hogy a rendező-operatőr választása a "pohárvirtuózra" esett: a "Csudapest - fények és tények" című fotókiállítás ugyanis leginkább a főváros utcáiról, az utca mindennapi történéseiről ad nem mindig szívderítő helyzetjelentést. A kiállított képek nagyobbik része éjszakai felvétel: a rohanó város fényei, a kivilágított Lánchíd, az olykor elmozgó perspektíva eredményeként létrejött elmosódott, kusza vonalak egyszer harmóniáról, másszor épp az ellenkezőjéről tanúskodnak. A fotók leggyakoribb szereplői "Csudapest" utcáinak legjobb ismerői: a hajléktalanok. Mihályfy László hihetetlen érzékenységgel ragadja meg az otthontalan emberek hétköznapjainak pillanatait: egy szívből jövő mosolyt a Blaha Lujza téri ételosztáson, a kíváncsi, kamera felé forduló tekintetet, vagy éppen egy több képen is felbukkanó, meggyötört arcot, amely mögött annyi emlék és titok bújhat meg. Rutinos magabiztossággal és sok szeretettel nyúl a kényes témához; ahogy a kiállítást megnyitó Györffy László író-publicista rámutatott: "A hajléktalanok arcát látjuk, és azt is, hogy mi van mögötte". Emellett azt is hangsúlyozta, hogy mennyire fontos mozzanata a képeknek a dolgok karikírozása és humora, például, amikor egy "kukabúvár" néni derékig elveszik egy zöld kukában. Közelség és távolság egyszerre van jelen a fotókon, Györffy László szerint a szemek központi szerepet játszanak, hiszen a megörökített tekintetek olyasmit mutatnak meg, ami a hétköznapokon elsikkad. A szem persze nem csak a képeken rögzített formájában, hanem a közönség részéről is elengedhetetlen kellék - nem csak a vizuális termék befogadása, hanem az érzékenység megfelelő működtetése érdekében is. Györffy elmondta, a nézést is gyakorolni kell, csakúgy, mint a szerelmet. Mihályfy László látásmódjával kapcsolatban megjegyezte: "Legtöbben csak nézünk a világba, ő lát. A lelki szemeivel lát".
A publicista a filmes világ felől közelítette meg a kiállítás jelentőségét: szerinte ma a filmek eltávolodtak a mai Magyarországtól, "bohóckodnak, és amerikai vágástechnikával őrült zagyvaságokat" termelnek. "Roncsolt szövegek roncsolt filmeket hoznak létre, nem mutatják az országot, ahol élünk. Ez a fotókiállítás viszont nagyon pregnánsan mutatja be ezt a világot" - tette hozzá. Mihályfy László saját bevallása szerint "örömfotós", ezt mondja: "lövöldözök össze-vissza, aztán meg szűrök". Hangsúlyozta a digitális fényképezés áldásos szabadságát, de hozzáfűzte: épp ez a nagy szabadság eredményezte azt is, hogy a nagy bőségben például nem talál egy számára kedves képet. A fotók cím nélkül sorakoznak a kávéház előterében: különösebb kompozíció nem jellemzi a kiállítást, de egy-egy fotó olyan párbeszédbe - olykor kontrasztba - fordul egy-egy mellette kiállított darabbal, hogy a szándékoltság hiánya inkább előnyére válik. A masnikkal tarkított, karácsonyi világításban úszó utca melletti képen kisfiú nyom egy kis aprót egy kéregető néni kezébe; a Lánchíd gyönyörű, távoli sziluettje mellett zsúfolásig megtelt villamos fotója szomorog. Rólunk beszélnek, belőlünk mutatnak meg valamit; de szeretnének velünk is szóba elegyedni. Csak engednünk kell.
