Átfogó kultúrtörténetről szó sincs, de Budapest és a bicikli kapcsolata azért hatásos fotókkal, különleges tárgyakkal és sok-sok régi biciklivel jelenik meg, az előző századfordulótól a Rákosi Mátyás Művekben gyártott hazai darabokig. De mennyivel jobban jártunk volna, ha a rendezők (akiknek kilétére sem a tárlaton, sem a BTM honlapján nem derült fény) felcímkézték volna, melyik drótszamár mikorra datálható. Miért csak véletlenül tudhatjuk meg, ha egyáltalán, hogy az egyik sarokban támaszkodó kerékpáron egyenesen Isonzóból jött haza egy frontviselt katona az első világháború idején? És miért nincs egyetlen szó sem arról, hogy ki használta, mikor és hol készült az a falovacskás kis gyerekbicikli, amely körül most ott topognak a biciklimániás apukák gyerekei, és próbálnak észrevétlenül ráülni, csak egy kicsit? Pedig a sok magángyűjtő és közgyűjtemény anyagából összeállt bringatörténetben is biztosan sok adat ismert vagy kinyomozható.
Izgalmas a szüfrazsett mozgalom kerékpártudatos ágának itt felidézett sztorija, Elisabeth Pennel angol újságírónővel az élen, aki 1898-ban Londontól Berlinen át egészen Budapestig tekert, hogy bebizonyítsa, a nők is képesek kivételes sportteljesítményre. És fontos az a néhány korabeli női alsónemű is, amelyet egy tárlóban láthatunk: lám, így változtatta meg a kerékpározás gyors diadala az európai nők öltözködéskultúráját. De végig zavar az ötletszerűen egymáshoz párosított fotók, helyszínek logikátlansága, nehéz így eligazodni a történetben.
