De valahogy sohasem egyetlen képet láttam, hanem gondolatban mindig melléje láttam egy másikat, egy olyat, amelyikre párhuzamként vagy ellentétként a vizsgált kép hatására asszociáltam. Egyetlen szép portré nekem kevés volt, fantáziámban kettőt-hármat építettem össze. Sokszor nem is fotót társítottam a fotóhoz, hanem festményt, szobrot, épületet, vagy csak egy felületet, drapériát. A fotók soha nem elégítettek ki önmagukban, képzeletben összeraktam őket és folyton új kompozícióban jelentek meg előttem. Különösen azok az alkotások érdekeltek, amelyeken képzőművészek fotókat használtak fel. A technikájuk érdekelt. Egyébként is foglalkoztat mesterségem technikai oldala, hiszek abban, hogy a művésznek mindent el kell sajátítania a szakmából. Minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy kevesen tudnak annyit a litográfiáról, a szitanyomatról, a rézkarcról, mint én. Ezt még Amerikának köszönhetem, mert ott lehetőségem nyílt minden műfajt és technikát végigkísérletezni, új dolgokat felfedezni vagy kitalálni. Mindenkitől tanultam, és "elloptam", ha volt mit. A fotóban is a technika érdekel. Robert Rauschenberg, James Rosenquist, David Hockney, Andy Warhol eredményei izgattak nagyon. Ahogy Rauschenberg a képeibe beépítette Kennedy fényképét vagy fotóról készült szitanyomatait. Ahogy Rosenquist hatalmas méretekben lemásolta a magazinokból kivágott és összeragasztott kompozícióit. Vagy ahogy Hockney száz nézőpontból lefotózta uszodája víztükrét és aztán a fotókat egymás mellé helyezte. És nem utolsó sorban, ahogy Warhol használta Polaroid fényképezőgépét hírességekről készült portéihoz... Nagyon sokat tanultam és kaptam tőlük. De én másképp szeretném a fotókat felhasználni. Számomra a fotóknak egymagukban nincs önálló jelentésük. A fotó talált tárgy, kész elem, festői eszköztáram része. A fotókat mintegy "palettára helyezem" és vászonra rakom. Összeépítem őket, ami nagy gyönyörűség. Vagyis fotókkal festek. Új képeimet akár fotófestményeknek is nevezhetném, bár sok más címkét aggathatnék rájuk. Korábbi műveimben, melyeket "lírai absztraktnak" nevez néhány műtörténész, textúrákból, különböző formákból, felületekből, színekből próbáltam harmonikus kompozíciókat létrehozni, elvonatkoztatva mindentől. Most sem csinálok egyebet. Fotókból hozom létre eszköztáram elemeit, melyek közül kettő vált különösen fontossá, a felület vagy textúra, és az emberi forma vagy figura. Szerkesztői elvem alapjában véve nem változott, legfeljebb módosult. Szembesültem néhány lehetőséggel, melyek ugyan mindenfajta műalkotásban jelen lehetnek, de új munkáimban fokozottan érvényesülnek. Ilyen ? nyilván a gép hatására ? az ismétlődés, a sorozatosság, a felnagyítás és mindenekelőtt a gondolatritmus, ami kompozícióim fő szerkesztési elve. Felületeket, textúrákat korábban magam hoztam létre nyomataimon sóval, vegyszerekkel, gézzel, egyebekkel. Most a régi textúrák helyére homok, penészes fal, vízfelületek, farakás, üvegek fotokópiás ábrázolása kerül, de egy izzadt homlok vagy izzadt tenyér fotója, sőt akár a szántóföldé is lehet textúra, különösen, ha fölnagyítom. Régen is csodálatos érzés volt saját felületet előállítani, most is sokszor meglepődöm, amikor olyat hozok létre, ami nincs, ami a munka során jön ki az ember keze alól, mert ez a teremtés egy módja. Viccesen "nagy textúraművésznek" aposztrofálom magam, ugyanis halmazokból, rendetlenségből elegáns kompozíciót építek össze, ami már mű, "a mű". Véletlenül, nem várt eseményekből jön létre a művészet. Minden, amiből sok van, messziről nézve felületet adhat, mint a francia fotós légifelvételei. Vagy ami ismétlődik. Vagy amit felnagyítok. Tengerparti homok, iszap, kavics, a rothadó falevelek sokfélesége, bősége, szépsége ? mindez kinagyítva. Ezeket kitalálni nem lehet, a munka folyamatában jönnek létre. Csinálni kell, ahogy Kmetty János vagy Bernáth Aurél mondta. Ha kinagyítok egy kezet, már semmi köze a kézhez. Ugyanakkor a viszonylatok érdekelnek: ha egy sima felületet, víztükröt, üveget megtör valami, ha valami történik a felületen ? például a fény és árnyék játéka, a csillogás ? rögtön izgalmas lesz, lefényképezem és felnagyítom. Eleve a nagyítás céljára fényképezem le. Egy fotóból száz újat tudok csinálni. Vagy itt van a sorozatosság, az egy és a sok viszonya, az ismétlődés. Egészen más egyetlen sétáló ember vagy egy tüntetés. Egy szög a falban vagy ezer. Egy náci és ezer náci ? az már borzadály. Egymás mellé akasztott sálak, egymásra dobott képkeretek a bolhapiacon, borosüvegek a borpincében, földre hullott őszi levelek, vonatablakok sora belülről nézve, vagy kintről, amikor előtted száguld a vonat, mint a filmen ? megannyi izgalom. A sok, a bőség már minőségileg más a valóságban is, a képen is. Hogyan szedem össze a formákat? Vizuálisan emlékezem rájuk, előkeresem őket az emlékezetemből, ami sokszor óriási munka. A vizuális memóriám nagyon jól működik ? a verbális már kevésbé. A papíron lévő forma mellé odalátom a kellő formát, amitől izgalmas lesz, ami kiegészíti. Látom, hogy a száradó lepedők mellett hogyan hat a fű, és a lepedők meg a fű hogyan működnek együtt. Ha egy forma mellé keresek valamit, vagy megtalálom a gyűjteményemben, vagy ha nem, előállítom. Tudom, milyen formák, textúrák állnak készen a rendelkezésemre, éppúgy, mint amikor egy nő öltözködik: tudja, hogy mi van a garderobeszekrényében. Ha kezeket keresek, sokszor végig kell néznem a könyveimet. Volt, hogy görög szöveget kerestem, a barátnőm miatt, aki görög filológus. Meg is találtam a szöveget, de színné és méretté kellett alakítanom. Ha például ruharedő kell, tudom, hogy melyik fotómból tudom megcsinálni. Vagy itt van egy banális példa, a káposzta gyönyörűsége. Minden szelete más, külön kompozíciókat lehet belőlük összeállítani. Rétegenként új, fantasztikus lehetőségeket kínál. De mindig kell melléje valami más anyag, ami a gyönyörűségét kihozza. A másik anyagot sokszor véletlenül találom hozzá: egyszer például a káposzta metszetét hanyagul rádobtam egy farmernadrágra. Nem is figyeltem oda, de a szemem sarkából nézve már tudtam, hogy ott van a kész kép. A kettő találkozásából gyorsan létrejött a mű. Vagy száraz levelet forgatok a másológépen, és egyszerre csak előttem van az a textúra, amelyről előzőleg nem is álmodtam. Sok dolog véletlenül születik, a zenében is, más művészetekben is. Falevél egyébként majd minden képemen szerepel, olyan a szövete, a szerkezete. A gépem mindent átalakít, megváltoztat, színt, méretet, nagyságot. Különleges hatásokat eredményez, nyújt, zsugorít, tükörképet készít. Legfantasztikusabb a nagyítás lehetősége. A nagy terjedelmű műnek egész más a hatása. Mégis előfordul, hogy először kicsiben szerkesztem össze a képet, aztán digitálisan felnagyítom. Trial and error alapon dolgozom a géppel: ha tévedek, mondjuk egy színválasztásban, addig kísérletezem, amíg bejön a kívánt variáció. Ugyanakkor számítógépre nincs szükségem, a science fictiont sem szeretem, pedig a gépek nem idegenek tőlem. Amit magam mechanikusan nem tudok megcsinálni, azt a gép se csinálja meg nekem. Az emberi agyat és kezet a gép nem tudja utolérni, az alkotóerőt nem pótolja. Korábbi munkáimhoz képest újdonság, hogy fotófestményeimen megjelent a figuralitás. Ebben az a lehetőség érdekelt, hogy mi történik, ha konkrét formákat felületként kezelek. Ezek a dolgok ugyanis behelyettesíthetők, mint a versben. A konkrét formák úgy működnek, mint a szavak a ritmus vázán. A homok- és penésztextúrát kitágítom női mellre, homlokra, kézre. A Hosszú, méla les című képem példának okáért nem figurális, hanem igazából elvont kép. A lófej, a bagoly, a tűz konkrét formák, de kész elemként kerültek harmonikus kompozícióba. A figurák is csak építőkockák, melyeket ugyanúgy használok, mint az elvont formákat. Továbbra is elvont művésznek tartom magam. Ahogy vannak kedvenc textúráim, vannak favorizált konkrét formáim is. Régi gyerekkori szerelmem a ló, egész pályámat végigkísérte. Másik visszatérő motívumom a kéz, a szép kéz: végtelen kifejező erő van benne. A kéz tartása, az ujjak lenyomata, a tenyér erezete, a csontok működése ? csupa szépség. A gyümölcs, a golyó és a többi szintén az ismétlődés, a sorozatosság alapján helyeződik egymás mellé. Gyakran használom (idézem) régi, ismert művek bizonyos részleteit anélkül, hogy lopásnak vagy plágiumnak érezném. A szövegekkel ugyanígy vagyok, többnyire a ritmus, a díszítés céljait szolgálják. Az új kompozícióba kerülő elemek ugyanakkor megváltoznak, új értelmet kapnak. Az autó megszűnik autónak lenni, az alma almának lenni, az autóból alma lesz, a profánból szent. Új összefüggések jönnek létre, melyekben már nem az a lényeges, hogy mi tartozik egy autóhoz, csak az összefüggések számítanak. A párhuzamos vagy ellentétes gondolatritmusba szerkesztett színek, formák, elemek új dialógusba kezdenek, feleselnek egymással, vitatkoznak, vagy kiegészülnek. Egymást változtatják meg az új környezetben, de maga a környezet is változáson megy át a beléje épített elemek hatására. A kép összetartó ereje rendszerint a textúra, arra építkezik. De szét is robbanthatja a konkrét formát. Máskor viszont, ha mondjuk egy női akt torzóját kövezetre helyezem, a konkrét forma robbant. A textúra is, a konkrét elem is lehet robbanószer. Mégis úgy fogalmaznék, hogy az egész kép egyetlen nagy textúra. Ezek a lehetőségek nagy szabadságérzetet adnak, a variációk végtelen sorát villantják fel fantáziámban. De veszélyeket is rejtenek, mert a kép elcsúszhat a szürrealizmus világába. Olyan asszociációsorokat indíthat el, melyeknek nem lehet kiszámítani a hatását sem a nézőben, sem magában a képben. Nem vagyok szürrealista, inkább elbeszélő, bár nem történeteket mondok el. Fotófestményeim műfajilag nehezen behatárolhatók. A montázs, a kollázs, a talált tárgy címszavak alá tartoznak. Az idő dimenziója hiányzik belőlük, a mozgás is, bár felhasználok mozgást ábrázoló elemeket. A mozgalmasság csak a kompozícióig terjed. Műveim inkább statikusak. Pusztán a létezés bizonyos lehetőségeit figyelem. A fotófestmények ennek lenyomatai.? - Dús László A kiállítás a Göcseji Múzeumban (Zalaegerszeg, Batthyány u. 2.) látható.
