Viszont a szomszédságában ott áll egy kiszuperált cirkuszi kocsi, benne Matyasi Gábor szürrealisztikus fotóival, melyeknek az a ? ma egészen elképesztően hangzó ? tulajdonsága, hogy minden valódi rajtuk. A kígyószerűen kanyargó villa, a szögekkel kivert fejű kopasz hölgy, az immár nem létező Rádió Café hullámhosszára beállított, sávkeresővel és gombokkal fölszerelt kávéscsésze ? mint valami törékeny, túlvilági léttel érintkező médium ?, vagy a fogpaszta tubusból kitüremkedő fogkefe. A fotók éteri tisztasága nem a Photoshop programnak köszönhető, itt minden igazi ? bizonyságul a fotóművész egy vitrinben bemutatja a megbuherált tárgyakat, sőt valami trükkös mágnessel a kocsi belső falára és plafonjára függeszti a meghajlított fém eszközöket, segítői készségesen kinyitják a szekrényt és leemelik a falról a kanalakat a tamáskodóknak: fogd meg és láss. A képek szuperközeliben ábrázolják a valódi felületeket, és ettől az őszinteségtől, a fotók tiszta, transzparens kompozíciójától felragyog a dolgok egyszeri szépsége, legyen az női fülre láncolt éticsiga vagy villanykörtéből kibújó szőrös hernyó.
Innen nem messze, a KultúrZónában sisakos ember izzad egy mókuskerékben. A kerék körül vigyorgó emberek álldogálnak: már látják, ahogyan a tekeréstől életre kel a hozzá rögzített, óriási piramis, amelyen lentről egészen a csúcsig meztelen fenekek várnak, hogy a mozgásba hozott tengelyeken lógó hosszú, rózsaszín nyelvek ütemes csapásokat mérjenek rájuk. ?A csúcsra vezető út?, ezt a címet adta Kunkel Zoltán a magyarázatot nem igénylő metaforának. Ez a Zóna legütősebb alkotása, körülötte fiatal dél-amerikai művészek eszkábálnak deszka kabinokat, festeni való felületeket, készül a többi mű. Mire a Sziget véget ér, benövi a mezőt a fából készült, bejárható, megtapogatható és eleven díszletként működő térinstalláció.
A Múzeumi Negyed az idén új helyre költözött, két nagy színpad közé, itt az ember a saját gondolatát sem hallja, nemhogy mások szavát, de a Negyed, köszöni, jól van. Érdemes benézni a Nemzeti Múzeum sátrába: a szeptemberben nyíló nagy André Kertész kiállításukból egy kis labirintusvárost csináltak itt, középen egy csillárként felfüggesztett állványról ? Duchamps imádta volna ? Kertész mondatai lógnak, letéphető és hazavihető bölcsességek a világot legalább nyolc dimenzióban látó fotográfustól. Kedves gesztus a Petőfi Irodalmi Múzeumtól az a fotóanyag, amit ?az író is ember? jelszó alatt bemutat: strandoló Ottlik, síelő Radnóti, bohóckodó Karinthy vár a sátrukban. A Magyar Fotográfusok Háza két vándorfotográfus, Laczkó Péter és Zalka Imre segítségével ősrégi fotóeljárásokat mutogat, van előhívó, hetven évvel ezelőtti stílusú mini-műterem, kerekes portré-fényképezőgép, még egy XIX. századi napfénymásoló működésébe is beavatnak.
A Sziget legvégén, egy lankás dombon találunk rá a legizgalmasabb kiállításra. A Hello Wood a MOME line design műhely vezetésével építészek, tervezők, filmesek, tipográfusok közös ötleteléséből, meg egy nagy rakás fenyőlécből született. Itt, ezen a réten van fafelirat, falepedő, faanyuka és fahinta, családi méretű mókuskerék és roppant léckígyó, csupa megmászni való, pihenést kínáló, játékra termett tárgykollázs. Mindegyikük más módon hív elő a használókból egyéni viszonyulást, érzéseket és vágyakat. Van, amelyik védőburokként borul az ücsörgők fölé, és van, amelyik izgalmasan imbolyog a lábunk alatt. Egyetlen megszokott formát, egyetlen unalmas részletet sem találunk, helyettük a szabad, játékos fantázia táncol itt, kellemes illatú faanyag-ruhában. Talán ebből a szemléletből, a fenntartható tervezés műhelymunkájából is hagyomány lesz a Szigeten.
