A képet apja hagyatékában találta, a hozzá tartozó történettel együtt, amit most fotók, videók, néhány tárgy és egy katonai légifelvétel segítségével visszahoz a jelenbe. Nem a saját emlékezetére hagyatkozik, hanem a rég elhunyt apa nehezen rekonstruálható, negyven évvel ezelőtti élményanyagára. Egy katonatársra a Rezi környéki hadgyakorlóterepről, aki a leszerelés előtt nem sokkal öngyilkos lett.
Lassan bontakozik ki a történet, képről képre kapnak értelmet a részletek. A közelítés lassú, fájdalmakkal teli, a töredékekből nem egy logikai soron végighaladva jutunk el az egészig, hanem állandó előre- és visszalépésekkel, közeledés és eltávolodás óvatos ingamozgásával. A talált képből Sarkantyu Illés kivágja a testrészeket és felnagyítva, leltárszerűen egymás mellé teszi őket; ez a test rekonstruálása, a térd fölött kilyukadt nadrággal, a fej helyén az üres sisakkal ? az öngyilkossággal szétroncsolódott a koponya ?, a kézben vitt fegyverrel. Megidézi a már üres erdőt, a rég elhagyott honvédségi gyakorlóterepet, vitrinbe helyez egy sátorcöveket, amit az erdőben talált, és egy üres borítékot az apja holmijából, melyre valaki a hetvenes években név nélkül feljegyezte, mit jelent az igazi, mély barátság. Bemutatja a katonai orvos feljegyzéseit, aki precízen dokumentálta a halott fiú testhelyzetét. Videóinterjút készít az egykori katonatársakkal ? így került elő az öngyilkos fiú története ? és bemutatja azokat a werkfotókat is, amelyek e kutatás közben a saját környezetét rögzítették.
Három szál ér itt össze: a katona, az apa és a fiú sohasemvolt közös pillanata. A katona emléke, amit az apa vitt magával, és az apa emléke, amit a fiú ezen a régi barátságon keresztül kelt életre, ez a több rétegben fölfejtett emlékezet-halmaz megnyitja egy eddig ismeretlen dimenzió kapuit. A véletlenül megmaradt fotó nem a katona, nem is az apa életéhez ad kulcsot, hanem a rekonstruálható emlékezet felé. Lezárult történetek, elfeledett életek bármikor visszahozhatók a jelenbe, ezt sugallja a képek és tárgyak sora. A megidézés azonban áldozattal jár: önmagával szembesíti azt, aki az emlékekben kutakodik, a felszínre hozott érzések, képek lassan átírják a saját, jelenben érvényes életét is. Ez a szemérmes kitárulkozás, az egykori pillanat kitágítása az öröklétbe Sarkantyu személyes történetén túl a fotóművészet lényegéről beszél.