Egy tűhegynyi kis sziget az Adriában, évszázadok óta szivacshalászok, merülőbúvárok és hajósok lakják, autó nincs, csak napsütés, egy kis domb, egy kolostor, egy temető és a tengerpart. Ez a globalizációból valahogy kimaradt kis földdarab tökéletes terep annak a néhány magyar képzőművésznek, aki már ötödik éve látogatja a szigetet. Művésztelepnek nevezik azt a két hetet, amikor nyaranta áthajóznak a szárazföldről és változó összetételben, nappal dolgoznak, este rögtönzött szabadegyetemet tartanak egymásnak művészetről, tájról, filozófiáról, ökológiáról, ami éppen jön.
A tizenegy művész most együtt mutat valamit abból, amit Krapanjban együtt és önállóan, a társaság, a sziget, a tenger és a megállt idő bennük megmozgatott. Mindegyik mű alkotóhoz köthető, de mégis kollektív, mert valahogyan a többiek is benne vannak. Mint téma, alkotótárs, vagy segítő, akivel együtt keverik az iszapba a festékanyagot, együtt viszik kézben a sziget köveit, tartják a statívot. A technika, a téma és az anyag szinte alkotónként változik, mintha egy teljes évszázad képzőművészeti eszköztárát hozták volna haza a szigetről: akvarellt, médiamunkát, fotót, tárgykollázst.
Gyenis Tibor videóján egy majdnem mozdulatlan, napsütötte délutáni teret látunk, rögzített kamerával, néha kijön egy lány az ajtón, dobozt visz, bemegy. Az egyetlen folyamatos mozgás a kőfalon elfektetett PET-palackból folyamatosan kifolyó vízsugáré, a palack kúttá változott, miközben körülötte áll az idő. Pettendi Szabó Péter is archaizáló eszközzel dolgozik, egy ősrégi lyukkamerát állított a partra, a felvétel szaggatott, felgyorsított, elmosódott, a kikötő élete így zuhan ki a jelenből, miközben aktuális mozgásokat rögzít. Ennek dinamikusabb képsorpárja Nemes Csaba akvarelljein és Babinszky Csilla medencés fotósorozatán köszön vissza, a pillanat, a fények és mozgások bűvöletével.
A táj elemeiből és a miniatűr makett-tárgyból ütközteti Illés Barna fotója a sziget érintetlenségének élményét az ott soha elő nem forduló autóval; hasonlóan a média és a természeti környezet konfliktusa jelenik meg Koronczi Endre bibliai áthallású fotóján. Július Gyula metaforája a digitális technikát, a klasszikus felületmegmunkálást az emlékezés monumentumává emeli, kék ledfénnyel és savval maratott fémoszlop-párja maga az emlék emlékműve.
A földi paradicsom kicsi szigete a kiállításon legerősebben tehát a szembesítést hívta elő. A művekben a mai eszközök és az időn kívüli környezet konfrontálódik, a nézőben pedig felködlik az 1935-ben Kerényi Károly és Hamvas Béla alapította Sziget-kör szellemisége, a "szabad emberek közössége az archaikus szépségeszmény jegyében", ami a jelek szerint még ma is hat.