Mizerák István 1942. december 19-én, felvidéki származású család elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot. Szülei a Csehszlovákia részévé vált magyar területről költöztek Ózdra. Bár iskolásként még a színpadi szereplés és rendezés is érdekelte, de a fotózás iránt érzett elhivatottság hamarosan átvette a főszerepet életében. Életének ma már egyik legfontosabbnak bizonyult epizódja, amikor kilencévesen egyik ezüstláncát fényképezőgépre cserélte. Ez egyben a fotózás iránt érzett "nagy szerelem" és egy gazdag fotóskarrier kezdete is volt. Képeit már ekkor saját maga hívta elő és nagyította. Hivatalos karrierje 1966-ban kezdődött, mikor egy fotópályázaton "Finita" jeligével indult és második díjat nyert.
Ózd a vas-, és acélgyártásnak köszönhetően nyüzsgő és gazdag város volt azokban az években; az Ózdi Kohászati Üzemek a város lüktető szíveként biztosított megélhetési lehetőséget a legkülönbözőbb embereknek, köztük a fiatal Mizerák Istvánnak, aki élete első szakmai munkáját itt kapta. A protokollfotós pozíció betöltése számára már akkor sem a "főmuftik" parádéját kiszolgáló fényképész alakját jelentette, ebből az időszakból származó fotóin a "hatalom", a politikai töltet szinte csak ironikus formában vannak jelen. Ezzel szemben az acélgyár csarnokaiban bóklászva gyönyörű képeket készített az izzó vas ragyogásában dolgozó munkásokról, képes volt meglátni a szépséget az őt körülvevő ipar nyers geometriájában.
Életművét áttekintve, fotóinak jelentős hányadának témája a kohászat, a vasmunkások, de mai szemmel nézve sem a "proletár" vagy a "szocializmus építése" jut róluk eszünkbe, mindinkább az emberi tartás, a robotizált ipari termelés megjelenése előtti, ma már szinte elképzelhetetlen körülmények között folytatott munkavégzés heroizmusa, a nyers vas szépsége.
1968-tól az MTI tudósítója, az elkövetkező években szinte valamennyi országos lapban közölték fotóit. Rendszeresen publikált a Déli Hírlap, az Ózdi Vasas és az Észak-Magyarország napilapok hasábjain.
A természet szeretete egész életén át elkísérte, az Aggteleki Nemzeti Parkról készített fotói hosszú éveken át szolgálták az UNESCO által védett természetvédelmi terület megismertetését, 1977-ben UNESCO-díjat nyert "Az élet bölcsője" című képével. Több hazai illetve külföldi kiállításon szerepelt és érdemelt ki díjat felvételeivel, 1989 decemberében Romániában a Vöröskereszttel együttműködve segítette az erdélyi magyar rászorulókat, önzetlen gesztusát húsz évvel később egy emlékplakettel posztumusz is elismerték.
Bár a kilencvenes évek második felében látása erősen megromlott, élete utolsó napjáig dolgozott. 1998. április 9-én halt meg Ózdon.