Bemutatkozik a tárgyalkotó népművészet minden műfaja - szövés, hímzés, fazekasság, kaskötés, kosárfonás, fazekasság, bútorkészítés, fafaragás, fémmunkák, csipke, viseletvarrás, ékszer, tojásfestés, nemez, csont, szaru és kéregmunkák. A négyévenként megrendezésre kerülő Élő Népművészet országos kiállításra a megyei zsűrizést követően, közel háromezer alkotás érkezett. A tárgyalkotó népművészet valamennyi ágából kerültek pályamunkák: hímzés, szőttes, csipke, fazekasság, vessző, gyékény, csuhé, szalma munkák, fafaragás, bútor, ékszer, mézeskalács, játék és viselet. A két napon át zajló zsűrizés során kerülnek kiválasztásra az elmúlt négy évben készített legrangosabb alkotások, melyek méltóan reprezentálják korunk élő népművészetét. A zsűri javaslata alapján kerül odaítélésre a tárgyalkotó népművészet magasrangu elismerése, a Gránátalma-díj. A díjak átadására a kiállítás megnyitóján az Iparművészeti Múzeumban kerül sor 2005. május 27-én. Magyarországon jeles etnográfus szakemberek szellemi támogatásával olyan, európai összehasonlításban is egyedülállóan képzett kézműves társadalom született, mely kevéssé a tradicionális, generációkon keresztül öröklődő tudás mentén szerveződik, hanem sokkal inkább az ezt a szerepet tudatosan felvállaló közművelődési intézmények és iskolák tevékenységének köszönheti létrejöttét. Sajnos egyre kevesebb az olyan kézműves mester, aki tudását a családi örökségének részeként sajátította el. A magyar kézműves társadalom alapvetően két részre osztható. Az első csoportba azok tartoznak, akik mesterségbeli tudásukból igyekeznek megélni. A másik csoport tagjai számára az önkifejezés és a közösségi lét egyik formáját jelenti az ilyen irányú alkotó tevékenység. A mesterségbeli tudás közvetítését, átadását a Hagyományok Háza az egyik legfontosabb küldetésének tekinti. A központi képzésekre épülő megyei és helyi továbbképzési rendszernek köszönhetően a kézműves ismeretek egyre szélesebb rétegekhez jutnak el. Ennek eredménye és bizonyítéka az a rengeteg igényes és reprezentatív pályamunka, mely a kiállításra beérkezett. A Hagyományok Háza szakmai célkitűzése, hogy a népi kultúránk hagyományos értékeit oly módon őrizze meg és adja át az érdeklődők számára, hogy azok szervesen illeszkedjenek mindennapi életünkbe és mai modern környezetünkbe. Ez egyfajta nyitást is jelent az iparművészet irányába, így az Iparművészeti Múzeum talán az egyik legméltóbb helyszín a kiállítás megrendezésére. Kósa László néprajzkutató gondolatai Mintha kevesebbet hallanánk mostanában a népi kultúráról. Írom ezt egy olyan kiállítás beharangozójában, mely éppen a népi kultúra ápolását és továbbgondolását kívánja szolgálni. Igaztalan volnék? Nem, ennek még a látszatát sem akarom kelteni. Inkább kérdésbe fűzöm tovább a kijelentést: mihez képest hallunk kevesebbet? Mindenekelőtt számot kell vetnünk két fölfogással. Az egyik a népi kultúrát szorosan a parasztság műveltségi javának tartja. Mi maradt mára ebből a kultúrából? A 197o-es években készült egy előrebecslés: vajon 2ooo-ben a magyar népességnek hány százaléka őriz majd eredeti folklóralkotást. A szerző 2,5%-ot jósolt. Nem érdektelen ez a megközelítés, de ezen a helyen sokkal izgalmasabbnak tartom a másik fölfogás jegyében arról beszélni, hogy mit gondolunk a népi kultúráról, mint továbbélő kulturális örökségről, és hol a helye a nemzeti műveltségben. Az első megközelítésben fontos tényező, hogy amikor a hagyományos értelemben vett parasztság megszűnt, értelemszerűen megszakadt kultúrájának szerves folytonossága. Lehet, hogy a népesség valahány, kevés százaléka még őriz klasszikus értelemben vett folklórt, sőt továbbkölti azt, ami azonban a parasztság alkotása volt mára már tudományos kutatás tárgya, múzeumok őrzik emlékeit, ellenben újratanulható, továbbgondolható, habár nem eredeti közegében találkozunk vele, nem korábbi létformái között látjuk, ilyen formán része a kulturális örökségnek. Nem kívánom Önöket elméleti fejtegetésekkel terhelni, csupán arra emlékeztetek, hogy a magyar művelődésben több mint kétszáz esztendős a népi kultúra iránti érdeklődés. Együtt bontakozott ki a modern nemzeti kultúra megteremtésével és összeforrott vele. Az utóbbi másfél-kétszáz évben a magyar szellemi élet számos jelentős alakja nyilatkozott a népi kultúráról. Talán nincs is olyan jeles alkotónk, gondolkodónk, társadalomtudósunk, aki kimaradt ebből a sorból. Markáns gondolatok fogalmazódtak meg a népi kultúrával szemben vagy mellette, melyek széles skálán helyezkednek el az ellenséges és a rajongó elfogultság pólusai között. Közben sokféle előítélet rakódott rá. A hozzá viszonyulás gyakran vált ideológiai megterheltségűvé, ami komolyan nehezítette értékelését. De mindmáig nem szűnt meg a népi kultúrát övező figyelem, noha erőssége és fontossága koronként változott. Mindezt azért is mondtam el, hogy rámutassak, milyen komoly szellemi örökség folytatói a mai alkotók. Engedjék meg, hogy az elmúlt fél évszázadból idézzek föl néhány mozzanatot, mert azok többé-kevésbé ma is hatnak. A diktatúra egyaránt elutasította az "úri", a "polgári" és a ?paraszti? Magyarországot, kultúrpolitikája ? az így keltett ellentmondásokkal nem törődve - mégis hatásosan tudott a népi kultúrára hivatkozni a két világháború közötti évekkel szemben. Az eredmény sajnálatosan a népi kultúra kompromittálódása lett. A silány, tucatszám "készült" népdalfeldolgozások és néptánc-koreográfiák szinte egyetlen ünnepélyes alkalomról sem hiányozhattak. Sok furcsa példát idézhetnék, azonban illusztrációul elégendő egy is. Az Ethnograhia, a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata ilyen címmel közölt cikket: "Rákosi Mátyás elvtárs hatvanadik születésnapja népművészetünk megújulásának nagy alkalma" (l952). Azokat az éppen ellenkező fejleményekről tanúskodó, egy rosszemlékű kort idéző tárgyakat, amelyeket un. népművészektől kapott ajándékba Rákosi, a Néprajzi Múzeum raktára őrzi. Mindez igényességre és következetességre int bennünket. Meglett a dolog böjtje is. Az l95o-es évek végére egy ellentétes fordulattal a hivatalosan hirdetett kulturális értékrendben alaposan hátrasorolták a népi kultúrát. Az előző évek túlzásaihoz mérve ezt természetes és egészséges jelenségnek vehetnénk, csakhogy aligha kiegyenlítődésről volt szó. Más külső szempontok érvényesültek. Az erőszakos téeszesítés közepette igencsak nehéz lett volna a parasztság kultúrájára hivatkozni, inkább leértékelték azt. Ezek után az l96o-as évek legvégén sokak számára meglepetésként hatott, hogy a már veszve vagy eltemetve hitt népi kultúra kérdése hirtelen ismét előkerült, viták, nyilatkozatok, újságcikkek kezdtek vele foglalkozni. Nemcsak hazai háttere volt ennek, hanem széleskörű nemzetközi is. Világdivatként kezdtek érdeklődni az egyszerűség, az egzotikum, a törzsi kultúrák, az archaikus vagy napjainkhoz viszonyítva réginek számító művészetek és a népi kultúra iránt. Ma már látjuk, hogy a rendkívülien szerteágazó jelenség a XX. század második felében agresszíven terjeszkedő fogyasztói társadalmi eszmény elleni "védekezés" vagy akár az egyik első "lázadás" volt, és ezzel a jelenbe értünk. A hatókör minden korábbinál szélesebbre nőtt. Eddig elsősorban a professzionális művészeteket ihlette a népi kultúra, most az érdeklődés az élet igen különböző területeire is kiterjedt. Az idősebbek emlékezhetnek, hogy 1969-ben a Magyar Televízió "Röpülj páva" népdal-vetélkedője volt a nyitánya a népi kultúrára irányuló figyelem megélénkülésének. A hatalmas közönségsiker és az újabb vetélkedők nyomában alakultak meg hagyományőrző falvakban a pávakörök. Nemsokára elindult a tartósan hódító táncházmozgalom (1972). Nagy divatja támadt a különböző kézművestechnikák és mesterségek szabadidős tevékenységként történő elsajátításának. Sokan hódoltak annak, hogy lakásukat a paraszti tárgyi világ használati darabjaival díszítsék, olykor legszokatlanabb enteriőröket alakítva ki. Gyorsan megjelent a kulináris vetület is, már-már elfelejtett fűszerek és konyhatechnikák alkalmazásával. Ezzel rokon a természetgyógyászat iránt mindmáig igen szívósan élő érdeklődés. Feltétlenül említést érdemel a falusi turizmus egészen addig, hogy a nagyvárosi emberek szívesen vásároltak, vásárolnak parasztházat nyaraló céljára. Nem hagyhatjuk ki az építkezést, az öltözködést, a sírjeleket és az emlékműveket sem. Fontos megemlíteni, hogy mert ennek a folyamatnak az intézményei részben önszerveződéssel keletkeztek, a civilszférát erősítették. Végül tegyük föl a kérdést: mi a helyzet ma? Némileg habozva mondom, mert efféle kijelentést tenni nagyon nehéz, hogy úgy érzem, a népi kultúra ma többé-kevésbé a helyén van a nemzeti kultúrában. Mit értek ezen? Egy pillanatra sem a megelégedettséget. Hanem azt, hogy évek óta nem vita tárgya a népi kultúra értéke és helye. Fontos dolog például, hogy a népi kultúra része az iskolai tananyagnak, van helye a tömegkommunikációban, könyvkiadásban, előadóművészetben. Legalább ilyen fontos, hogy - mint említettem - a civilszférát erősíti: klubok, szakkörök, tanfolyamok, egyesületek, nyári táborok, konferenciák, amatőr együttesek, találkozók, alapítványok stb. formájában. Az utóbbi negyedszázad népi kultúra iránti érdeklődése egészében növelte a társadalom kreativitását, aktivizálódását, öntevékenységét, sokak számára hozzájárult az élet otthonosabbá, bensőségesebb hangulatúvá válásához. A másik oldal korántsem ilyen derűs. Jut-e elég pénz ma népi kultúrára? Aligha. A tudományos kutatástól a hagyományápolás széles területeiig sok ágazat tartozik ide. Van mit féltenünk. Engem személy szerint két súlyos, naponta észlelhető társadalmi jelenség aggaszt. Az egyik a mind jobban mélyülő értékválság, aminek az utóbbi 15-20 évben mindannyian tanúi lehettünk, ami messze túlmutat a népi kultúra ügyén, s ami korántsem látszik befejeződni. A másik a társadalom relatív szegénysége, ami egyfelől a szerencsésebb európai országhoz képest mérhető, másfelől a hazai vagyoni különbségek fokozott növekedésében tapasztalható. Én a mai magyar társadalomban, annak véleményformálói gondolkodásában elhalványulni látom az értékőrzés szempontjait. Márpedig értékteremtés értékőrzés nélkül nem lehet igazán sikeres, mint ahogyan fordítva sem lehet elképzelni, új értékek létrehozása nélkül ragaszkodni a régiekhez. Társadalmunkban terjed az a rövid távú gondolkodás, ami az értelmes, kitartó munkát igénylő befektetésnek éppúgy nem kedvez, mint az igényes kultúrafogyasztásnak. Ezzel azonban alaposan kitágítottam a népi kultúra vonatkozásait. Tudatosan tettem, mert a népi kultúrát lehetetlen elképzelni pusztán önmagában. Igenis érzékenyen reagál a művelődés más szektorainak változásait, a kultúra egészét érintő hatásokra. A nemzeti kultúra kánonja, értékhierarchiája persze koronként, bár igaz, lassan változik. A népi kultúra tudományos, művészeti vagy közművelődési értelmezésének ismételten meg kell újulnia, csakis így gazdagíthatja, színesítheti a nemzeti kultúrát, azaz újra föl kell mutatnia, hogy értékei nélkül szegényebb lenne a magyar művelődés. Így őrizheti meg a helyét. Mindezt ne vegyék ráolvasásnak vagy óhajgyűjteménynek. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak közös ügye, mindannyian tudunk érte valamit tenni. Mecenatúrára vagy akár csupán erkölcsi támogatásra ugyanis a népi kultúrának is szüksége van. Szükséges a művelődésre fordítható pénz elosztóinak rokonszenve és türelmessége, művelődési pluralizmus iránti hajlandósága mind országos, mind helyi viszonylatban. Csakis köszönet illeti azokat az intézményeket, civil szervezeteket, a Nemzeti kulturális Örökség Minisztériumát, a Nemzeti Kulturális Alapprogramot, a Hagyományok Házát, valamint a Népművészeti Egyesületek Szövetségét, hogy felkarolták azoknak az alkotóknak, népi iparművészeknek és mesterembereknek az ügyét, akik az utóbbi fél évszázadban a népművészet hagyományát továbbvitték, megújították és ma is vállalják.Lehetőséget biztosítottak, hogy munkáik legjavát megszemlélhesse a közönség,az érdeklődők, a népi kultúra barátainak széles köre. Kívánom, hogy kedvükre gyönyörködjenek és szép, maradandó élményekkel térjenek haza. Megnyitó: 2005. május 27. 11 óra A kiállítást megnyitja: Verebélyi Kincső, az ELTE BTK Folklór Tanszék docense, a Népi Iparművészeti Tanácsadó Testület tagja és Vass Lajos, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma politikai államtitkára A kiállítás helyszíne: Iparművészeti Múzeum, Budapest, Üllői út 33-37. A kiállítás megtekinthető: 2005. május 27. - július 27. Nyitva tartás: hétfő kivételével - naponta 9-18 óra között
