Az orosz szerzetesek írásai mellett a szépírók is - többek között Puskin Csehov, Dosztojevszkij és Gorkij - gyakran tesznek említést műveikben a fémből (elsősorban bronzból vagy sárgarézből) öntött relief-ikonokról, intenzív kutatásuk mégis csak az utóbbi évtizedben kezdődött meg. Ezek a kicsiny remekművek már Bizáncban is ismertek voltak, de igazi történetük az orosz kultúrához kapcsolódik. Öntőformába foglalt imáknak is nevezik őket, mivel készítőjük gyakran elmélkedés és ima közben hozta létre alkotásait az ábrázolt szentre vagy szent jelenetre gondolva. Már ezer évvel ezelőtt megjelentek Kijevben az ereklyetartó bronz mellkeresztek, amelyekben a Bizáncból vagy a Szentföldről hozott ereklyéket őrizték. Széles körben a XVII. században terjedtek el. A hívők az ikonokat szinte állandóan maguknál tartották, utazásnál a nyakukba akasztva viselték, ha megpihentek oltárként felállították, úgy imádkoztak előttük. Otthon a ?szép sarokban? vagy az ikonsarokban őrizték és belépéskor feléjük meghajolva, keresztet vetve fejezték ki tiszteletüket. Gyakran a ház sarkába vagy a kapu fölé is akasztották. A hívő embert halála után is elkísérte a fém ikon, hiszen vele együtt eltemették vagy a keresztfájára szögelték. Az ikonokon ábrázolt szentek speciális áldásokat és védelmet jelentettek: például Szt. Miklós a halászokat óvta a tengerre szálláskor, Illés próféta a vihar csapásai ellen védte meg a parasztokat, fogfájáskor pedig Szt. Antipász ikonjához fordultak segítségért. Nemcsak az egykorú írott források utalnak az ikonok használatára, hanem képzőművészeti alkotások is. A moszkvai Tretyakov Képtárban őrzött festmények megörökítik a fejfára helyezett, nyakban viselt ikonokat, kézi kereszteket is. Az Iparművészeti Múzeum kiállítása a Rubljov Múzeum anyagát kronológiai sorrendben, a magyarországi gyűjteményekből válogatott tárgyakat ikonográfiai csoportosításban mutatja be.
