Emberek nélkül

Németh Marcell és Szabó Ábel

Egy szobrász és egy festőművész találkozása, ha úgy tetszik, metszőpontja ez a kiállítás, amelyen mindössze hét festményt és öt reliefet pásztázhatunk végig szemünkkel. A Ludwig Múzeum munkatársa, Hemrik László ügyesen megfogalmazott, ám iskolásan előadott, egészen pontosan felolvasott megnyitó szövege után szabad a pálya, nyakig merülhetünk a kortárs művészetbe.

 

Egyetlen asszociáción tudunk csak elindulni, József Attila Külvárosi éj című költeményén, amely rögtön felsejlik emlékezetünkből, előhalásszuk a majd? hetvenéves verset, mintegy mankóként, hátha a kortársaknak is ihletet adott e tökéletes iromány, de nem. Tévedtünk. Egyenesen leintenek bennünket: Németh Marcell szobrászművész és Szabó Ábel festőművész is határozottan állítja, esze ágában sem volt József Attila, az 1984 című regény Orwelltől annál inkább, legalábbis Németh Marcellnek ez a mű jut eszébe saját reliefjeiről.

 

? A szakrális tér, amely mára csupán egy banális jelenség az emberek számára, megihlet ? mondja a frissdiplomás szobrász, Németh Marcell. ? Utazunk a metrón, a buszon, sétálunk akárhol, olyan, mintha nem önálló individuumok lennénk, elidegenedve élünk egymástól, lépdelünk a hatalmas terekben és elsiklunk rideg szépségük felett ? teszi hozzá.

 

És valóban, nézzük-nézzük a fém domborművet, szemléljük az ipari tájat, majd egy metróalagutat vizslatunk, amely itt-ott megcsillan metálfényében, és rájövünk, hogy frázisok sokaságából alkotott valamit a fiatal szobrász. Három dombormű is a Belső tér címet viseli, római számjegyekkel ellátva, persze örülünk, hogy legalább címük van, és nem az áll ott, ?Cím nélkül?, mint a legtöbb kortárs műnél. Embert azonban egyik kiállított reliefnél sem fedezünk fel, ebben rejlik a nagy titok, a magába szippantó tér, emberek nélkül, lecsupaszított ambivalencia. Továbbhaladva belekapaszkodunk a villanyoszlopokba, ha csak képzeletben is, de látjuk, ahogy szétkaszabolják az azúrkék eget, drótvázemberekként, egyszóval fantáziálgatunk egy kicsit a hófehér falakra felfüggesztett fémreliefek kapcsán.

 

Pár lépés csupán, és a fő attrakció mellett, illetve előtt találjuk magunkat, Szabó Ábel a Városközpont elnevezésű fotorealista olajfestményére meredünk, amelyre külön felhívta a látogatók figyelmét Hemrik László, ez ugyanis Kőbánya, a mi kis fővárosunk nyomorlakta területe. Övön aluli lenne összehasonlítani ezt a festményt egy Méhes László által alkotott képpel, pláne egy Audry Flack Szerencsekerékkel, de hiába, mi már csak ilyen konvencionálisak maradunk, ha fotorealizmusról esik szó, itt pedig főként arról, nem csoda, hogy egyből Méhes vagy Flack ugrik be.

 

És láthatunk pár telefonfülkét is, azokat a bizonyos utcaiakat, amelyek szép lassan eltűnnek a süllyesztőben, mert már csak a hajléktalanok használják lakhelyként. Vagy más miatt, minket nem is ez érdekel, hanem az, miért pont a telefonfülke? Érdemben nem kapunk rá választ, ám az alkotó, Szabó Ábel elhadarja, hogy az irodalom egyáltalán nem ihlette meg, ám az elszomorítja, hogy a részletek felett szinte mindenki elsiklik.

 

? Sajátos realizmusomat, látványelvű festészetemet arra használom, hogy felhívjam az emberek figyelmét a részletekre ? magyarázza Szabó Ábel. - Ott van például az Ikarusz című képem, amelyen csupán egyetlen, óriási kerék van ? mutat a pincérek mögé a festő. Mi meg csak lesünk, arra a fekete gumikerékre, és nem értjük, miért olyan fontos ez, mitől lesz ettől plasztikusan szép a városi környezet, ahogy azt a kiállítás megnyitó elején hallottuk. Mi kérünk elnézést!