Kapolka Gábor eredetileg közgazdász végzettségű, de ahogy arra Szalay Zoltán fotóriporter a fotóművész Embermesék című kiállításának megnyitóján a Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galériájában rámutat: nem ő az első közgazdász, akivel munkája során találkozott. "Mindig az emberről, az embernek mesél. A képek önmagukról beszélnek, csak olvasni kell őket" - teszi hozzá. Kapolka - akit kollégája igazi humanistának nevezett - leginkább dokumentarista jellegű, fekete-fehér fotóesszéket készít, hiszen elsősorban az ember érdekli. "Fontosnak tartom, hogy fotográfus és alanya között kapcsolat szülessen, érzelmi viszony teremtődjön. A fotós ebből a feszültségből, örömből, bánatból, ebből a gazdagságból merít, ezzel dolgozik, ennek révén tanul; a fény segítségével ezt szövi képpé, esetleg képesszévé, etűddé" - fogalmazta meg a fotográfus fényképeinek egyik legmeghatározóbb motívumát. Kapolka Gábor ugyanis egyáltalán nem kívülállóként közelít fotóinak szereplőihez: az Embermesék hat sorozatának mindegyikéből - és a hozzájuk fűzött kommentárokból is - kiderül, mennyire szoros, sokszor baráti kapcsolat fűzi fotóalanyaihoz.
Az embermese ebben az esetben tulajdonképpen közös történetet is jelent: akarva-akaratlanul is részei vagyunk egymás történetének, és csak rajtunk múlik, hogy mesévé tesszük-e azt. A kiállításon látható fotósorozatok azonban a laikus szemlélő szempontjából még ennél is tovább mennek: sokunk számára valóban mesébe illő például, ahogy a szlovéniai Piran melletti sólepárlóban készült felvételek egy egész más világot tárnak a szemünk elé. Ahogy a fotós a sorozathoz fűzött kommentárjában elmondja: a só és víz az élet fontos alapját jelképező kettőse nagyon megfogta: "És bár csak bokáig ért, és én csak a partján álltam, mégis olyan érzés volt, mint tengerben úszni". A művész úgy fogalmaz, hogy rabul ejtette a valóságtól nem elrugaszkodó, metaforikusan azon mégis messze túlmutató munka természete, így eshetett meg, hogy ez az őszinte tisztelet és rácsodálkozás Az utolsó kerékpárszerelő című és a diósgyőri kohászvilágot bemutató sorozataiban is visszaköszön. Előbbi nem csupán egy kihalófélben lévő szakma illetve generáció lenyomata: egy sors, egy egész élet rajzolódik ki a szemünk előtt. Kapolka Gábor fotóesszéinek egyik legpozitívabb vonása, hogy szuggesztív képeit szemlélve rengeteg - a képen szereplő emberekkel, sorsukkal, szakmájukkal kapcsolatos - kérdés merül fel bennem, rövidesen pedig még több kérdőjeltől övezve, irigyen gondolok azokra a barátságokra, amelyek a művek készültekor köttethettek. Még szerencse, hogy sosem késő az ilyesmit elkezdeni.
