Érzelmes tárgyak

Hímzett fakocka, történetet mesélő konyharuha és billegő kisszék, amit alkotója egy viharban széttépett fa sérült részeiből komponált ? nem feltűnő tárgyak, de annál több csöndes, elmélyült invenciót találunk bennük, ha fogékonyságunk nem csupán a szenzációs megoldásokra szól. A kiállítás összesen 34 iparművész, tárgytervező munkáit vonultatja fel, mindegyikük máshogyan látja az anyag és a technológia kapcsolatát. De kivétel nélkül mindannyian mélyen átélik és továbbviszik a kézműves hagyományokat. Ezen túl a hétköznapi tárgyakhoz való kötődést, azok elsődleges használati értékét is megtartják, át- és újragondolják, csavarnak rajta egy kicsit, iróniával vagy éppen a 21. század technológiai fölényével megmosolyogják, de ezek a gesztusok inkább csak önmagukra reflektálnak: a hagyomány, tárgy és ember alapvető, évezredes kapcsolata a művek legelső olvasata.

Egyszóval az itt bemutatkozó norvég iparművészek egy emberközeli világ esetlen, tökéletlen, de gondolatokkal és viszonyokkal teli tárgyait fogalmazzák anyagba. Leif Stangebye-Nielsennél a kényelem, a pontosság egy vízcsepp alakú, megbillenő ezüst kávékiöntővé szelídül, P?l Vigeland az ötven éve változatlan formájú norvég mézesedényből farigcsál kaptárlép-szerű, áttört fémkompozíciót, Sidsel Hanum organikus kerámiatárgyai a szétmálló anyag és az örök forma vonzalmáról beszélnek. Inger Johanne Rasmussen a piros-fehér kockás törlőkendőbe az otthon jegyét szövi bele, Ingrid Larssen selyemszalagból és édesvízi gyöngyből konstruál ékszert, aminek kanyarulataiban a születés, a növekedés, a sejtlélegzés és a vágyakozás is benne él, Aslaug Juliussen rénszarvas-agancsokat fűz térinstallációvá, a halott csonttrófeákból építi újra az élő testek, a szabad csorda emlékét.

Fém, üveg, textil, fa és kerámia, tradicionális anyagok és évezredes technológiák segítik itt a személyesség kibontását. A kiállítás meggyőző erővel érvel a hagyományok életereje mellett. Sőt, mintha éppen arról szólna, hogy az innováció, az új formákkal, értelmezésekkel való kísérletezés annak fényében kap értelmet, hogy képes-e megtartani az eredeti jelentés egy részét. Vagy van-e elég ereje ahhoz, hogy a tárgy korábbi funkcióját a megváltozott világban is érvényesen töltse be. Az újragondolás önmagában, az alapokhoz való ragaszkodás nélkül értelmetlen. De azok áthangolásával a tárgyalkotás, az anyagmegmunkálás egy új paradigma szerint működő, félig már virtuális, a matériától egyre távolabb kerülő világban is hiteles emberi tevékenység lehet.