Muszlim roma, erdélyi szász, dobrudzsai tatár, vajdasági szlovák, romániai cincár és ukrajnai ortodox lipován: ma is eleven kultúrák, amelyeket intézmény nem őriz, önállóságuk nincs, mégis, a nemzedékeken átívelő, családokban továbbörökített szokások rendkívüli szívóssággal tartják életben. Európa szétszóródott néptöredékei szőnyegmintákban és viseletekben, a tisztaszoba berendezése révén tartanak kapcsolatot az ősök emlékével. A gesztusok és a mindennapi tárgykultúra sokkal időtállóbbnak tűnnek, mint az országhatárok vagy a politikai döntések.
Frank Gaudlitz megkapó őszinteséggel fényképezte le alanyait. Ünnepi ruhát és otthoni környezetet kért tőlük ? a ház szociokulturális szentélyébe, a tisztaszobába állította őket ?, majd egy analóg fényképezőgéppel, mesterséges fények és különösebb technikai eszközök nélkül, a szemükbe nézett és exponált. Hagyta, hogy a képen megjelenő személy a maga ízlése szerinti legszebb külsejét öltse fel. Alig észrevehetően lejjebb tette a kamerát, nem szemtől szemben, hanem kicsit alulról fotózott, amitől a pillanat emelkedett lett, az alanyok méltósággal foglalják el a kép központját, lényük harmóniában áll a környezettel. A néző pedig nem egyszerű vendégként bekukkant egy-egy személy vagy család intim szférájába, nem egy ember életének egyetlen pillanatát kapja, hanem végtelenül hosszú idő tárul fel előtte.
Közös sorsok, közös túlélési stratégiák, az összetartozás és a különbözés szövevényes hálózata fonja a portréalanyok köré a környezetet, egyéni ízlésből, kulturális hagyományokból és a hétköznapi élet gyakorlatából áll össze a szépségideáljuk, énképük, a portrén megörökíteni kívánt tárgyi-fizikai világ. A fotós csak a nevüket, az életkorukat, a lakhelyüket és a népcsoportot tünteti fel, így a képolvasó önkéntelenül is rögtön elhelyezi a látványt a térben és a családi viszonyokban. A képeken szereplő emberek társadalmi helyzetéről nem kapunk adatot, de a körülöttük megjelenő könyvespolc, a vadásztrófeák, vagy a majdnem üres szoba a ferde kályhacsővel ? utóbbi gyakran visszatérő elem Gaudlitz képein ?, a bútorokat borító szőttesek és a falra tapéta helyett ragasztott karácsonyi csomagolópapír látványa sok információt hordoz.
Egy másik Európa bontakozik ki a felvételeken, amelynek lakói számára a múlt legalább annyira eleven erő, mint a jelen; akik az identitásukat nem maguk formálják, hanem nemzedékek hosszú során át kapták és viszik tovább. Gaudlitz jó időben fényképezte végig őket: az EU-hoz csatlakozás táján még élnek a többszáz éves etnokulturális hagyományaik. Kérdés, hogy húsz vagy ötven év múlva még léteznek-e ezek a szórvány népcsoportok, és ha igen, az utódok ráismernek-e a képeken átsejlő múltra.
