Szűk keresztmetszetet láthatunk most belőle, de mégis, az elmosódó fényrajzokon, fekete-fehér elektrografikákon, csíkká széthúzott neonfeliratok repetitív fénymásolatain is érezni, ahogy Bohár a világot látta: a részekben is valami derűs, ellazult teljességet fogalmazott meg. Pedig igen keveset mutatnak a számítógépes eszközökkel előállított grafikák mindabból, amin gondolkodott. Könyvei, tanulmányai, beszélgetései pontosabban körvonalazták azt a szabadságot, ahogyan Bohár a kortárs avantgárddal foglalkozott. A kultúra dimenziói nála nyitva álltak mindenfelé: a játékot ugyanolyan fontosnak tartotta, mint az etikai vagy az esztétikai szempontokat, együtt lélegzett az ókori görög és a 20. századi filozófia fogalomrendszerével, kedves szellemességgel, pártatlanul ment bele bármilyen beszélgetésbe, ami a lét körvonalait tapogatta ki. Széles szemhatárral, nagy műveltséggel bíró gondolkodó volt, de hitelesen vitte az avantgárd művész szerepét is. Érzékenyen rezonált a legújabb képalkotó eszközökre, hitt abban, hogy képet csinálni bármivel lehet, hogy még a legfunkcionálisabb képkészítő technikákból is kihozható költészet. A kiállításon látható Fax-poetry sorozata meg is győz erről, hiszen a felnagyított, szétesett képpontok, összefolyó felületek lehányják magukról a primer jelentést, és képmezőkként, véletlenszerűen adódó alakzatokként inkább szimbólumok, mint adatrögzítő jelek. Ez jön le a többi sorozatáról is, a "negatív hangoltság" belső fázisait rögzítő lapokról, a fekete háttérben fehéren világító jelekről, melyeknek értelme nincsen, de jelentése annál inkább. Bízott az írott szóban, grafikáiban mégis felbontotta az írásjeleket mindenki által fogható, kódolható, szituációkat mímelő jelötvözetekre, mert így az értelem valahogy közelebb kerül a forráshoz, az emberi felfogóképességhez. Leginkább a jelek és a jelhagyás foglalkoztatta mindig. És ezt hagyta hátra: egy méretes kérdőjelet.
