A pincétől az emeletig Schmal Károly munkái láthatók a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében. A pincében majdnem teljes sötétből bontakoznak ki a felfüggesztett geometrikus alakzatok, melyekre lassan vonuló árnyékot vet egy-egy háromdimenziós idom, absztrakt térformák, a saját lebegésükkel rajzolnak árnyékot a velük együtt forgásra kényszerített síkokra. Egy síklap, egy hasáb, ugyanazon a zsinóron kapaszkodva, közös lét kereteibe zárva.
A földszinti termekben grafikák láthatók. Megdöbbentően egységes, következetes sorozat az elmúlt 30 évből. Geometrikus alakzatok lépnek egyetlen felülethajtással a térbe, a vonalak megtörnek, de új értelmet kapnak. Fekete, szürke, fehér, néha egy piros vagy okker sáv, inkább csak megerősítésként, jelezve, hogy a teljesség a monokróm skálán nem kiiktatódik, hanem beleolvad az egészbe, a részletek az Egy szolgálatában állnak. Nem szürke, amit annak látunk, hanem a színek teljes spektrumának lezárt, bedobozolt összessége.
A galéria emeletén már olyan munkák várnak, amelyek szétfeszítik a műfaji kereteket: plakát funkciójú autonóm grafikák, térplasztikák, fémlapokból roncsolt domborművek, színezett-hajtogatott papírmunkák még a folding világméretű elterjedése előtti időkből.
Miféle világról mesél Schmal Károly a grafika, a festészet, a térbe vitt felület eszközeivel? Állításai inkább kérdésnek tűnnek, önálló képei egy alapos kutatói munka vizuális dokumentumainak. A felülettel való kísérletezés elmossa a különbséget sík és tér, két- és három dimenzió között. A fekete és fehér közötti kromatikus skála háromszögre vetített variációiból Schmal igazi tájképeket hoz ki, homályos álombeli tájak formálódnak a felgyűrt papíron, a behajtott szélű háromszögek között. Az árnyékot vető testek fény és sötétség viszonyáról szólnak, a homokba rajzolt körvonalak a mozgékony drótvég és a megmerevedett forma kettősét dramatizálják. A faltól eltávolodó, megdöntött keresztek egy univerzális ikont fogalmaznak újra, egy megborult, bizonytalanná lett megváltás sejtését, ami ugyan a hagyományos képnyelven beszél, mégis elmozdul a kánonhoz képest, kibillen a lehetséges megoldások szögéből és kérdőjel mögé szorítja a félelmet. A papír, a fém, a meggyűrt felület festett, átdolgozott, belső tájjá alakul, ahol a hegy, az eső, a mező a kétségek és bizonyosságok témáját dolgozza fel újra és újra, az egész életművet egybefogó konzekvenciával.
