Képző

Felületköltészet

Archív 2009. április 1.

Az ötvenes évek szocialista gépgyárának mikrokörnyezete jelenik meg első fotóin. Összefirkált falak, egy családi fotó az öltöző ajtaján, bögre, szerszám, forrasztószemüveg, a forrasztáshoz alátétnek használt öreg deszka. Sérült felületek, fragmentek. Egy vasesztergályos csöndes szemlélődése, ahogyan rögzíti az életének mindennapos terét. Ivo Precek gyermekként élte át a háborút, majd a csehszlovák nehéziparban szocializálódott, egy történelmi morva városban, ahol a Habsburg-birodalom hajdani fénye még mindig nem kopott el teljesen. Képein átsüt a térlátás, a kompozíció ösztönös tehetsége, a textúra apró részleteinek költői megfogalmazása. Ilyen fotókat csak az tud készíteni, aki együtt él ezzel a lepusztult, lélekölő környezettel. Nem rátalál a témára, hanem belülről hozza a felszínre.

 
Klasszikus csendéleteket komponál a prerovi gyár esztergályos műhelyének tárgyaiból, megjeleníti bennük az elnémított sóvárgást a szépség után. Beállításai fókuszában egyértelműen a vágyakozás, a keresés áll, de mindig ember nélkül, csak a tárgyak, anyagok, formák közegében mozog.
 
Az ötvenes évek után elmozdult Precek fotós szemlélete, a tárgyszerűségtől az absztrakció felé. Az anyag önállósult, a tárgy elveszett a formateremtés mögött. Fotóin érzékeny felületek láthatók, gyakran tengelyes tükrözéssel helyreigazított látványok, egy vasgerenda felszíne, egy göcsörtös uszadékfa. Felnagyított lyuk az anyagban, nem emberi szem, mégis néz, tekintete van, ahogyan az anyag felülete is bőrnek tűnik, idő megviselte nyomatnak, amely gyűrődéseiben megőrzi a vele történtek emlékét.
 

Alternatív történelem rajzolódik ki Precek fotóin, s ez hirtelen, 1968 után megváltozik: emberekkel lesz teli. De mintha ezek a figurák is tárgyszerepbe szorultak volna, az állami ünnepen tűzijátékot bámuló tömeg nem mutat egyedi vonásokat, a babakocsi műanyag ablakának nyomódó csecsemőarc, az egyetlen szembeforduló, annál inkább. A '70-es években készített olyan montázst is, amelyen világháborús csapatok és sétáló családok osztoznak a képen, vagy sétálók közé egyenruhás osztagok ékelődnek.

 
Az egykori vasesztergályosból idővel a modern cseh fotográfia egyik vezéralakja lett. A '70-es években szalmakazlakat fényképezett, a természet, a nagyipar és a kultúra metszéspontjaiként megfogalmazott képek hol inka naptemplomot, hol görög sorstragédiákat idéznek. A Nessim Galéria kiállításán szépen ível a képsor az első, ipari csendéletektől a késői, már elismert fotóművészként készített felvételekig, mert a folytonosság, a néma tárgyakba fojtott szavak sora fél évszázad képei láttán sehol nem törik meg.