Fém-sebek, kő-sorsok

Színpad és kiállítótér ebben az esetben nem válik ketté. Malgot szobrai olyan testek ? mindig emberekről, sorsokról csinál szobrot, sohasem másról ?, amelyek nem belül élik meg az érzéseket, fájdalmakat és örömöket, hanem kívül. Olyan öltözetet, olyan hajviseletet hordanak, olyan tárgyakból szövik össze magukat, amelyek sebeket ejtenek rajtuk. És ahogy a térbe belép egy látogató, végre kiadhatják magukból az érzéseiket.

Malgot szobrai finoman hangolt vizuális szenzorok. Összegyűjtik a földi élet jeleit és matériává formálják, láthatóvá teszik azokat. Az anyagok, amiből kifaragja, összeszereli, megmintázza vagy kiönti őket, szenvedéssel átitatott receptorok. Eleven kő, reszkető ólom, élesen hasító fa, ráncos tuskó. Fényesre simogatott körtefából domborodik ki egy női akt, göröngyös kődarabon hintázik két összekapaszkodó szerelmes test. A sámán fejét repedezett fa-lángok fogják körül, arca a megfeszített Krisztusét idézi. Egy kiszolgált mosóteknő roncsaiból sebekkel borított test lett, egy vakolókanálból kéz a kőműves testén. Darabos részletekből áll össze majd mindegyik szobor, és Malgot sokszor látni engedi az egyes anyagok ízesülését, a forrasztás vonalát, a beékelődés sebes felületét is. De sokszor elrejti: mintha a fadarab egyszercsak kővé válna és fordítva, mintha a fém faszilánkokra repedezne.

Néha az anyag tulajdonságaiból bomlik ki a megformálás, mint a kúpszerű kőasszonyból. Máskor az anyag és a kifejezett tartalom olyan ellentétben áll, ami újabb jelentéssel ruházza föl: a csukott szemmel, széttárt karokkal álmodó kislány csipkeköpenye fémből borul a vállára, fémdarabok jelölik a testén a megsebzett pontokat is. Kemény világ ez, ahol az anyákból fémfolyamként csorog ki a csecsemő, ahol mosolygó arcokat ütnek át hatalmas fémszögek. Egy archaikus törzsi látásmód 21. századi európai újraélesztése. A túlzások, sűrítések plasztikája.

Malgot abból csinál szobrot, amit lát. Életeket lát, előre kódolt sorsokat, az őstörténet óta ismétlődő emberi viszonyokat. Egyenként viszi őket a művészet színpadára. Talapzatra állítja, tárgyi környezetbe helyezi őket. Hol egy fa-torzó, hol egy börtönrács, hol a szemétből szedett újraélesztett tárgyak adják köréjük a díszletet. Mozdulatokat visz a színpadra, lelassítja a pillanatot, összesűríti a gesztust, anyagokból szövi össze a szituációt. A kiállítás terében csak finoman lehet járkálni: vigyázva, rá ne lépjünk egy történet láthatatlanul kitüremkedő szálaira.