A templomtárlatot rendező Jerger Krisztina művészettörténész tizenhat alkotást választott ki fele-fele arányban a fotóművész tavalyi és korábbi években készült felvételei közül. A fotókat bibliai textusok és a világi irodalom klasszikusaitól idézett vers- és prózarészletek teszik teljessé.
Növények, fák, befagyott tó, őszi táj részlete, egy kopott házikó fala az, amit ez a kiállítás bemutat. A képek ? amelyeken ember meg sem jelenik ? nem történetet beszélnek el, hanem egymástól független önálló egységként értelmezendők: a jeges ágak csipkeszerű rajzolata, a valahonnan talán valahová vezető utak képe egyszerre személytelen, ugyanakkor szemérmesen személyes. A kiállítás valamennyi eleme utal a romlás, a pusztulás, az elmúlás képzetére, hol melankolikus, hol kicsit ironikus, máskor majdnem abszurd hangvételben. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a szenvtelennek látszó képfelületek mögött az emberi lét végességének tudomásul vétele érhető tetten. A fényképek egy gondolkodó ember önreflexióit, szavakkal alig kifejezhető érzéseit ábrázolják ? mondta a tárlatot megnyitó Verebély Kincső néprajzkutató.
Donáth László a csillaghegyi evangélikus gyülekezet lelkésze úgy fogalmazott: a hó, a faág, a természet valami különös összezárása, tobzódása, vagy éppen ennek a hiánya mutatja, hogy az emberi teremtettség mélyén létezik egy nagy-nagy struktúra. Az ember nem egyszerűen a világba vetett önálló lény, hanem része a természetnek és a társadalomnak is. Féner a teljességet mint az embernek a természettel való egységét láttatja, akkor is, ha az ember hiánya e képeken sok esetben ugyanazt a fojtogató és éppen ezért elviselhetetlen élményt jelenti, mint Bergman hatvanas évekbeli, szintén fekete-fehér filmjeiben. A képekből kiderül, hogy nemcsak az van a világon, amit Bergman vagy Féner lát és láttat, azt is elmondják, hogy a világban jelen van az Isten fojtogató hiánya, a szenvedő és szeretetre váró-vágyó ember belső, nagy késztetése, hogy ebből kiszabaduljon.
