Sebestyén János festőművész festészetének egy korábbi korszakában az őt érdeklő dolgokat figurális képekben fogalmazta meg. Barokkosan megfestett szimbolikus jelentésű munkáiban a nyugati kultúrkörök hagyományaiból örökölt mitológiai alakok - héroszok, próféták, angyalok történeteit szőtte tovább. Pár éve azonban stílust váltott - mondhatni dimenziót váltott. Újabb művei a keleti szellemiséget jellemző meditatív tudatforma és formatudat jegyében születtek. Bár megformáltságuk, megszerkesztettségük, elrendezettségük tekintetében bizonyos mértékben még látni engedik a tárgyi valóság elemeit, elsősorban meditációs objektumként foghatók fel. Egy kicsit olyanok, mint a haiku versek, melyekben az egyszerű tényként leírt hétköznapi valóság - magasabb érvényű dologra utal. Festményeinek paradoxona is ebben rejlik, nevezetesen a tárgyszerűségen keresztül eredni a megfoghatatlan valóság nyomába. Úgy tűnik, mintha képei abban a tudati állapotban keletkeztek volna, amit a buddhizmus fogalmaz meg a legpontosabban: "Az állomállapotban az egyéni élő lélek önmagában saját maga fénye és csupán saját vágya révén alkot egy világot, amely teljes egészében belőle származik, és amelynek tárgyai kizárólag szellemi képződményekből állnak, vagyis finom formákat öltött eszmék kombinációiból..." /Rene Guenon, Az ember sorsa a Védánta szerint/ A fény keresése - mint alkotói koncepció rávilágít Sebestyén János és Kandinszkij gondolati alapélményének rokonságára. Kandinszkij mondta ki talán a leghatározottabban, hogy: "Az érzéki tapasztalás a szellemi átélés kifejezésére fogalmazódik..., és hogy a "nagy absztrakció" és a "nagy realisztika" két pólusa között az absztrakt és a reális különféle összecsengéseinek sokféle kombinációja található". A fény keresése - szimbolikus értelmű kiállításcím. Egyrészt utal a festészet konkrét anyagi-technikai problémáira, másrészt felhívja figyelmünket a művészet és az emberi létezés "transz-materiális" kérdéseire. Sebestyén János a megmutatásnak olyan módját adja nekünk, ami azon a felfogáson alapul, hogy "A szellem és anyag alighanem egy magában véve transzcendentális lét formái." /Jung/ Képei festett metaforák, amivel nem mondok újat, hiszen a kortárs művészetfilozófia egy ideje hasonlóságot lát a műalkotások és a metaforák struktúrája között. Jogosan beszélhetünk vizuális metaforákról, hiszen a műalkotások esetében a forma és a tartalom valóban csak eggyé válva, együtt képesek létezni, éppúgy, mint a metaforában a hasonlító és a hasonlított. Különösen a festészetben nyilvánvaló ez a kapcsolat, a fény kettős természetének ismeretében - ami egyszerre anyag is és anyagtalan szubsztancia is, - a festészetben tehát, ahol a művek anyaga a színes festék, a színek pedig a fény által válnak láthatóvá. A fény emiatt a rendkívül talányos - mérhető és ugyanakkor megfoghatatlan természeténél fogva az egész univerzum - a teljes mikro- és makrokozmosz valóságát példázza számunkra. Egy olyan típusú valóságot melynek megnyilatkozási formáiról és módjairól - a végső kérdéseket illetően ma sem tudunk többet, mint évezredekkel korábban. Elég morbid, hogy a csillagászat, -az egyik legfejlettebb tudományág - kénytelen a világegyetem több millió éves fényei alapján tájékozódni. Sebestyén János képei faktúráját a fényjelenségek - a tükrözés, a reflexek, a fénytörés lehetőségeinek kihasználásával alakítja. Stílusának alapvető jellegzetessége az oldottság, ami műveinek alapvetően szenzitív minőségét jelenti. A különös képkivágások, fény- és színviszonyok variációiból különböző hangulatú, a lírai absztrakció erősen emocionális irányzatába tartozó művek jönnek létre. Képei a külső és a belső világ, a pillanatnyi és az időtlen, az objektív valóság és az illúzió, a megragadható és az elillanó egymást feltételező, ugyanakkor egymást kioltó megjelenítései. A tárgyakra emlékeztető formák és vonalak szilárd valóságát opálos fények változtatják illuzórikussá. Hol vékonyan festett lazúros rétegek kerülnek egymásra, finoman modulálva a tónusokat, hol pasztózusabban kezelt felületeket látunk. A színek és a rajtuk áthatoló fények ritmusa zenei reminiszcenciákat is keltenek. Képein a konkrét és az imaginárius értelmezés közötti feszültség feloldásával sajátos térszimbolikát teremt. Eltűnik a közel és távol, a rész és egész, a kint vagy a bent közötti különbségtétel fontossága. Egymásba tűnő párhuzamos világokra éppúgy asszociálhatunk, mint idillikus enteriőrökre, vagy ködbeburkolt metropoliszokra. A súlytalan létezés ábrándjainak ebben a kötetlen téridejű világában érvényét veszti a gravitáció törvénye. Álomszerű világokat láthatunk, melyekben az emlékek valóságát át- meg átszövik a valóság emlékei. - Bognár Tünde Megnyitó: 2006. február 17. 18 óra A kiállítást megnyitja: Bognár Tünde művészettörténész és Barkó Andrea A kiállítás helyszíne: 1054 Budapest, Szabadság tér 7. A kiállítás megtekinthető: 2006. február 17. - március 10. Nyitva tartás: hétfőtől péntekig 11-18 óra között
