Bár Magyarországot és Lengyelországot a két világháború között más jellegű traumák érték - előbbinek többek közt Trianont, utóbbinak az 1918-as újraegyesítést kellett megpróbálnia a megfelelő módon feldolgozni -, mégis rengeteg közös vonás fedezhető fel az ekkor készült grafikák mikéntjében. A Nemzeti Galéria kiállításán a címhez méltóan - Párbeszéd fekete-fehérben - nem egymás mellett, elkülönítve láthatjuk a két nemzet alkotásait, hanem vegyesen, mindenfajta megkülönböztetés nélkül (csak maguk a képek és a feliratok árulkodnak differenciáról).
A művek így sok esetben egymást értelmezik, egymás világképére reflektálnak, meglepően tiszta tükröt mutatva egymásnak a kollektív világégés embert próbáló káoszáról, és arról, ahogyan azt ők látták. Hasonlóan érdekes, hogy mi hogyan látjuk az ő tükrükben ezt a sokunk számára már csak tankönyvekből ismert időszakot. Az itt látható grafikák tetemes százaléka elementáris, mindent elsöprő erővel teszi szinte tapinthatóvá a háború okozta rombolás feletti elkeseredést: a fekete-fehér dominanciája a világ kiüresedését, egyúttal a valóság megragadhatatlanságának lehetetlenségét is érzékelteti. A kiállítást strukturáló két témakör a város, tömeg, gép és a hagyománykeresés: a mérleg - már ha létezik ilyen - az előbbi felé billen. Nemcsak az elgépiesedett, arctalan tömeget magába olvasztó tégely-nagyváros kritikája, de a modern polgári lét előnyei is reflektorfénybe kerülnek: Molnár-C. Pál fametszetei például a női emancipáció transzparensei is lehetnének, ahogy A bajnoknő, a "motorkerékpározó", és a merészen kitárt ablakban - lábai előtt a nagyvárossal - álldogáló hölgy szótlanul szítja a maga kis forradalmát. Az alkotók között igen kevés a nő, egyikük, Wiktoria Gorynska is az előbb említett szabad nő ideálját jeleníti meg saját magát "otthoni öltözékben" ábrázoló alkotásán, és persze nem maradhat el a fülhöz tartott telefon emblematikus gesztusa sem.
A fájdalom artikulálatlan hörgéseit és feszült görcseit megjelenítő, sötéten lüktető linómetszetek sorától a kiállításon tehát fokozatosan a kellemesebb témák, de legalábbis más megszólalási formákat kereső alkotások irányába haladunk. A szürrealista és expresszionista víziók közt markánsan elkülönülő színfoltot jelent a konstruktivista szekció, ahol a letisztult formákkal való kísérletezés már a mai kortárs művészet felé mutatja az utat. A Moholy-Nagy- és Bortnyik-alkotásokat is bemutató részleg érdekes darabjai Uitz Béla Analízis-sorozatának alkotásai, amelyek egyszerre tűnnek röntgenfelvételnek és csillagászati térképnek. Ifj. Tadeusz Cieslewski geometrikussága ellenére is keleties kompozíciójának alcíme: Fény utáni vágyódás, ami akár a kiállítás címe is lehetne, hiszen az alkotók valahol mind kiutat, fényt kerestek. A kiállítás egyik legélvezetesebb részét az illusztrációk alkotják, amelyek önfeledt játékra invitálják a látogatót. A június 28-ig megtekinthető kiállítás már megtette a magáét, most mi jövünk, hogy párbeszédbe elegyedjünk vele.
