Mindkét helyen két-két kortárs fotóművész egy-egy sorozatát állították ki. Külön világ mindegyik, bár a Szabadsajtó úton Per Bak Jensen és Ebbe Stub Wittrup képei inkább a tájról szólnak, a Nessimben bemutatkozó Trine S?ndergaard és Torben Eskerod pedig csak portrékat fotografált, mégis nagyon koherens anyagot kaptunk a dán fotó mai útjairól. Nem széles, de intenzív nézet, néhány tucat felvételével is bizonyos tekintetben karakteresebb, mint a Ludwig Múzeumban most látható képzőművészeti anyag.
Per Bak Jensen: Disko Bay
Az biztos, hogy - legalábbis a két kiállítás tanulsága szerint - a kortárs dán fotónak ez a nézete bölcseleti síkon mozog. Nem csak Ebbe Stub Wittrup képeit járják át a lételmélet nagy kérdései, aki egy ötvenes évekbeli kirándulás fotóit dolgozta tovább, homályos felületeket és éles részeket ötletszerűen váltogatva, hogy a kintről a bentre, az élményektől a rákérdezés felé irányítsa a tekintetet. De Trine S?ndergaard monokrómban tartott portréi, melyek melankolikusan félrenéző vagy majdnem hátat fordító nőkről és férfiakról készültek, és amelyeknek egyetlen színe a keretre is kivetül, hogy elmossa a határt kép és környezet, művészet és valóság között, szintén a lét határhelyzeteit keresik.
Trine S?ndergaard: Monokróm portré, 15
Torben Eskerod a római temetőkben őrzött arcképeket fotózta le, nála a képet védő üveg csorbulásai, a ráhullott virágszirmok, a törött üvegen mászó férgek és a kép megfolyt tónusai, szétolvadó felületei is részei az emlékezésnek. És ha párba állítjuk Per Bak Jensen ember nélküli tájfotóival, utóbbinál is az idő megdolgozta felületek, a szél, víz és jég által drámaivá alakított terepformák, a tengerparti kőrakások, a koronájukat a képből kilógató fák, az egymás felé úszó jéghegyek vagy a kis tengerszemre néző árva sétapad emlékeivel kell szembenéznünk.
Torben Eskerod: Campo verrano
A két kiállítás tehát tematikus alapon szerveződik, de más irányban is kitapogathatók az összefüggések. Sűrű szövetet alkotnak a tájakról és az emberi arcokról készült fotók, valami olyan egységes szemléletet sejtetnek, aminek alapja az odaadó figyelem, a környezetre és a másik emberre összpontosító, annak karakterét feltárni vágyó attitűd. Határozott koncepciókból építkező, de mindegyik esetben a valós tényekből kiinduló fotós gesztusokkal találkozunk. A távolságtartás és az érintettség tökéletes arányban marad; Per Bak Jensen felhasználja a német romantika költői tájábrázolásait, Ebbe Stub Wittrup a XX. század elején a sportban megtalált, közvetlen ember-táj viszonyt, de nem lépnek ki a rátalálás, az élményszerűség és a konceptuális alap szoros egységéből. A négy művész eszközhasználata pedig olyan koncentrált és következetes, ami még az európai mezőnyben jó helyen álló magyar fotóművészetben sem általános.
