A VILTIN Galéria aktuális kiállítása a provokatív, ám a mindennapok szerves részeként létező Fétis égisze alatt teszi fel a maga elgondolkodtató kérdéseit. Koncz András művei expresszív képi világukkal nemcsak a szemlélő saját problémáit bolygatják meg, de méretes kérdőjelekkel tűzdelik körbe mind a történelmi, mind pedig - az utóbbitól sok esetben nehezen elválasztható - művészettörténeti múltat. A tárlat kapcsán megrendezett alkotói beszélgetésen Hajdú István művészettörténész a kiállítást Koncz András életműve "zanzásított változatának" nevezte, amely egy valóságos művészettörténeti háló-koordinátarendszerbe kalauzolja el a látogatót. A festőművész hangsúlyozta, nem ért egyet azokkal, akik nem tartják fontosnak a múltat, a történelmet. Szerinte a festők a világban zajló, körülöttünk megjelenő történetet jelenítik meg, amely újabb és újabb nekifeszülést igényel: a művésznek állandó feladata van.
Hajdú István kiemelte az alkotó depresszióra és az aktuálpolitikai helyzetre való reflexióit. Koncz András Picassót újrahasználó festménye, a Miért lógatod az orrod? kapcsán elmondta: a drasztikusan eltérő Picasso-alak úgy áll ott az emberek között a maga teljességében, "mintha valami borzalom lenne", végül mégis ő kényszerül feltenni a "Hova kerültem?" keserű kérdését. A művész hasonlóan domináns motívumai Mickey Mouse és Donald kacsa. "A pop már megette a klasszikust, de most visszaöklendezi" - mutatott rá az alkotó arra, hogy egy fordított folyamat indult el, amelyet például Az Apostol mondja a vallást című festményén látható klasszikus szobor és a mögüle kikandikáló - amögött elvesző - Walt Disney-figura is jól demonstrál.
"Az a helyzet, hogy nincs helyzet. Mindenki a saját története után kezdett el menni" - fogalmazott az alkotó a művészet és a történelem kapcsán. A kiállítás egyik legemblematikusabb darabja, a 30 év örökkévalóság Koncz Andrást ábrázolja 30 évvel ezelőtt és a jelenben - a festőművész ezáltal nemcsak az idő múlásával, a változás keserédes folyamatával, hanem önmagával és a látogatóval is szembenéz. Hajdú István szerint az idő fontos a művész számára: az önmagát fókuszba állító gesztus azonban nem nárcizmust, sokkal inkább bölcs iróniát takar, amely Koncz András életművében számos helyen tetten érhető.
