A találkozás szigorúan kétszemélyes. A mű vár, a befogadó mindent bedob, hogy kicsikarja a kontaktust. Próbálja észrevétlenül megfogdosni az áttetsző szappanból faragott női fejet, a művésznő szikár, drágakőhöz hasonlító önarcképét, latolgatja, hogy a pince nedvessége mennyi idő alatt habosítja föl a most még száraz plasztikát. Aztán közelebb hajol a derékmagasságban a falba épített kis porcelán képkeretekhez, hogy kisilabizálja, milyen korban készülhettek a bennük látható fotók, vajon a művész szülei, nagyszülei, vagy mindannyiunk utólag így megszépült elődei szerepelnek rajtuk. A frissen odakent habarcs durva hullámzása megtartja a képeket, de nem engedi lecserélni őket, végleg beleégtek a felületbe, nincs mód a csereberére. Mint maga az emlék, ha torz vagy hamis is, de nem retusálható.
Kenedi Erzsébet ebben a tétova pincejárásban láthatatlanul, de határozottan irányítja a nézőt, a gyerekkor tárgyi emlékeitől a síremlék-dekorációvá lett családi arcképcsarnokon át az anyagában átvilágítható, transzparens önportréig, és legvégül a hajakon táncoló arc talányos kontúrjáig. Az emlékezés mechanizmusa rejtélyes folyamat, átlátszó és valahogy mégsem, nem tudni, miért maradt meg a fontos emlékek között a műanyag hajcsat, mi dolgunk is lehetett az SZKP kongresszusával és miért nem tudjuk kitörölni, amire nem szívesen emlékezünk. A tudat uralma alól kicsúszó emlékezet hirtelen kirajzolódik az objektek sorában, aztán újra beborítja a pince sötétje.
