Tendenciák és értékek megnevezéséhez bizonyos időre van szükség, eltávolodásra és rálátásra. A történet közepéből nézve az egész még nem állt össze. Ám a részletek most sokat elárulnak: az Ernst Múzeum termeit járva szembetűnik az a magatartás, ahogyan a művészek az elfolyó kontúrokra bízzák a képegész meghatározását. Moizer Zsuzsa vásznain a portrék szétfolynak, az arcvonások beleolvadnak a háttérbe, a felületek alig határolódnak el egymástól. Drámai módon föltett kérdés fogalmazódik meg ebben a festői eszközben: az identitás bizonytalansága, a személyiség illékony állaga szétárad az anyag pórusaiban, paca lesz belőle, megnevezhetetlen tartomány. Szabó Dorottya teljesen egybefolyatja az ismétlődő figurák, a lányalak és a róka történeteit, sőt meg is kettőzi, mint amikor egy vastagon festett papírlapot kettéhajtva
tengely-szimmetrikus lenyomatot készítünk, de a két képrész nem ismétli teljesen egymást, néhány elem megváltozik a tükörképen. Csurka Eszter drámai maszkjai mintha egy színdarab karaktereit sorolnák, néhány ecsetvonással megfogalmazott típusrajzok, próba közben készített skiccek, vagy egy átlagos városi nap rajzos naplója, döbbenetesen hétköznapi jegyzetek. Illékony pillanatokat ragad meg Király Gábor is, de ő az esetleges helyzetekből modern meséket állít össze, a mesealakok valahol az ősmítoszok és a multikulturális városok lakói közötti lények. Korodi János imaginárius városi tájait szintén életlen kontúrok jellemzik, itt az emlékek bizonytalansága, a képzelet és a kép egybejátszása vezeti a kompozíciót. Erőteljes rajzolat csak néhány alkotónál jelent meg, például Sas Miklós városképein, a Csontváry színeit felvonultató, nagyméretű narratív vásznakon, Katharina Roters álomszerű, a részleteket felnagyító, repetitív képein, vagy Szentgróti Dávid lemezekre tördelt, és így plasztikává emelt konstruktivista tablóin.
