A fotográfia legnagyobb botrányai

A ferdefalú, görbepadlós, színes mozaikos Kunsthaus sosem a régimódi romantikus szépségideál szolgálatában állt, épp, hogy sok provokatív fotókiállítást és bírálatok kereszttüzébe került képzőművészeti tárlatot lehetett ott látni. A Viták. Jog, etika és fotográfia című anyagot a társadalom- és művészettörténeti szempontból botrányos, vitatott, tárgyalóteremben értékelt, a cenzúrával vagy az ügyészséggel szembekerült, vagy éppen hamisított alkotások történetét illusztrálja. Inkább csak felnőtt látogatóknak, de semmiképpen sem 14 év alattiaknak. Média szakosoknak viszont erősen ajánlható.

 

Napoléon Sarony: Oscar Wilde, 1882

A kronológiailag első képbe, melyet a tökrészeg Hippolyte Bayard készített önmagáról, nem nehéz belelátni nekibúsulásának okát, hogy a Francia Akadémia Daguerre rézlapjait, és nem az ő - valóban jövőbemutató - papírra történő előhívásos technikáját támogatta. Alig két évtized múlva Cavour gróf fotóportréját már hamisítják, de Mayer és Pierson nem hagyják a dolgot annyiban: perre mennek, meg is nyerik. Ennek során precedens értékkel megállapíttatik, hogy a fotográfia az alkotó "gondolatainak, szellemének és ízlésének" terméke, immáron hiába tiltakoznak a képzőművészek az ellen, hogy a fotót a művészettel emlegessék együtt.

 

Oscar Wilde fotója is látható, de nem az író büntetőpere kapcsán, hanem mert portréjának alkotója, Napoléon Sarony 1882-ben jó érzékkel ismerte fel híres klienseivel a képmáshoz való jog megvásárlásában rejlő anyagi lehetőségeket, hogy kikötötte, csak ő készíthet pl. Wilde-ról fotót. A halottas ágyán élettelenül, félrebiccent fejjel, eltorzult arccal fekvő Bismarck szenzációhajhászok készítette fotóját (1889) sikeresen tiltatták be az örökösök, fél évszázadra. A bulvársajtótól busás összeget bezsebelő két fotóst meg betörésért és a magánélet megsértéséért börtönbe is vetették. Három XIX. századi szituáció, melyek közül kettő rögtön a tárgyalóteremben dőlt el, és amelyek a fotózás technikai és jogi alapjait megvetették.

 

 

Már bent járunk - ugyan a kiállítást nem kronologikus sorrendben rendezték - a huszadikban, az embertelenségével minden korábbit felülmúló században. A spanyol polgárháborúból, Robert Capa (Friedmann Endre) A milicista halála című képét is reprodukálták a kiállításon. Ugyan mint a halál pillanatának első fotografikus ábrázolását méltatják, némileg túlzóan, de a kiállítás rendezői felhívják a figyelmet a Vu című lapban történt publikálás nyomán azonnal kialakult vitára is a kép beállított vagy autentikus voltáról.

 

 

Miért lángol fel óriási intenzitással még 2001-ben is Franciaországban a vita a holokauszt ábrázolhatóságáról, amikor az Auschwitzban titokban, SS-ek által készített képeket kiállítják? A második világháború egyik legdrámaibb kérdése is felmerül, hogy ha a koncentrációs táborokról készült képek nagyobb nyilvánosságot kapnak, siettették volna-e a szövetségesek felszabadító hadjáratát? Ahogy a napalm bomba bevetése után menekülő sebesült vietnami gyerekek képe 1972-ben igenis hozzájárult az amerikai közgondolkodás megváltoztatásához. Nick Ut persze pár pillanattal később azt is megörökítette, hogy a meztelen, sebesült kislányt ellátják az amerikai katonák (majd kórházba kísérte őt). Ráadásul történelmi tény, hogy a vietnami hadsereg is bombázta akkor ugyanazt a falut. Ut azon kevés fotósok egyike, akik megmentették az ábrázolt szenvedések elszenvedőit. Jahangir Razmi 1979-ben azzal próbált a kurd foglyok életén segíteni, hogy odébbment, abbahagyta a fényképezést, hátha kíméletesebbek lesznek a Khomeini vezette Irán hadseregének katonái velük, de hiába. Kevin Carter viszont nem tudta feldolgozni, hogy (Nick Uthoz hasonlóan) Pulitzer-díjat kapott a szudáni sivatagban az éhínség és polgárháború áldozataként négykézláb magát vonszoló, elcsigázott, félholt, feltehetően árva kisgyerek képével. Öngyilkos lett két hónappal a díj átvétele után. Frank Fournier összeszorított foggal végigfényképezte az 1985-ös kolumbiai sárlavinát, tudván, ő sem tudja kihúzni az egy ágba kapaszkodó áldozatot, ha még a mentőknek sem sikerült, fotósként viszont még talán elérhet valamit a nyilvánosságon keresztül.

 

A kiállítás kevésbé fájó dilemmákkal is szembesít: nevetségessé teszi az erkölcsi rőfökkel hadonászó cenzorokat, a retusálókat, a valótlan kontextust (képaláírást) a fotóhoz kiötlő hazugokat, a megszállottakat és a csalókat. Felbukkan a Sztálin mellől kiretusált Jesov. Meg egy kevésbé sanda szándékú spiritiszta szellemfotója 1936-ból, amelynek egyébként máig nincs hiteles cáfolata. Itt van két újabb, a második világháborúval kapcsolatos bizonyíték arra, hogy korunkban aki a képet birtokolja, az a hatalmat is. Sherman pimasz képe a Hitler Sasfészkében a Führer kádjában fürdőző amerikai fotográfusnőről az egyik, és egy orosz hamisítvány a halott Hitlerről a másik. Közös a két kép még egy szempontból: kép a képben, mindkét képen ott van Hitler egy-egy fotója is. A Reichstagra vörös lobogót kitűző, félig beállított fotót alaposan kiretusáltatták a haditudósítóval, mert a szovjet tiszt mindkét csuklóján van egy-egy karóra.

 

A kiállítás plakátjára egy Benetton-motívum került, pap csókol szájon apácát - de hát nem ez a legsokkolóbb az olasz divatcég számára készült Toscani-sorozatból. Van amelyiket Olaszországban, Franciaországban, Svájcban, vagy az Egyesült Királyságban cenzúrázták - de érdekes módon sosem ugyanazt, sosem ugyanakkora mértékben.

 

Vallási témájú képek, pl. a torinói lepel "negatívja", és egy 1921-es német képeslap (egy később azonosított fiatal muszlim fiú turbános portréja) reprodukciói is láthatók. Az utóbbit nemrég felhasználták Iránban a fiatal Mohamed profétát ábrázolni hivatott plakátokon - holott mifélénk úgy tudják, ez ott tilos. A felhasználás törvénytelenségei, a copyright megsértése, az eredeti és eredetinek eladott, de mint kiderült, csak az alkotó halála utáni előhívással készült képek története olyan hosszú, hogy a kiállítás kereteit is szétfeszítené. Két, civilizációnkban ikonikus jelentőséget elnyert fotót emelek csak ki ezek közül: az Empire State Building tetején dolgozó munkások lélegzetelállító képéből több hamisítványt is értékesítettek. Lewis Hine egyik tanítványa ugyanis eredetiként pozitívokat adott el a mester halála után, és ahogy Man Ray híres húszas évekbeli sorozatából is több eredeti van, mint amennyi valóban az lehet. Alig kapott jogdíjat a rögbipályára befutó hippi fotójáért (melyen egy bobby a kalapjával takarja a Jézusra emlékeztető fiatalember szemérmét) Ian Bradshaw a riporteri honoráriumán túl, holott a kép igazi örökzöld. Che Guevara fotójának, az idealizált forradalmár tömeges reprodukcióvá silányult portréjának jogdíjaiért is máig pereskedik Alberto Korda örököse.

 

A különböző korokban és szituációkban készült bakfis- és gyermekaktok olyan tükröt tartanak a társadalom elé, amelybe egyre kevésbé képes belenézni. Sokféle cenzúrált vagy tolerált, többé vagy kevésbé ízléses, a szecesszióig visszamenő ábrázolás történetének az a szomorú tendenciája tapintható ki, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek szembenézni egy meztelen gyermek vagy serdülő fotójával, annyira állandóvá vált már a megrontás fenyegető árnyéka.

 

A kiállítást a Lausanne-i Musée de l'Elysée hozta létre, a bécsi az első utazó állomása, még a katalógus is csak franciául készült el. De a kísérő szövegek a falon minden egyes képhez német és angol nyelven rengeteg izgalmas információt tartalmaznak. Ez kárpótolja a látogatót azért, hogy a képek nagy része csak digitális nyomtatás formájában került a falakra, egynéhány, a történeteket árnyaló videó kíséretében.