Für Emil tárlata a Zsidó Múzeumban

A falakon hihetetlen összevisszaság, elsőre úgy fest, mintha egy nagyon-nagyon öreg néni felnagyított vitrinjébe bámulnék. Mindenféle kisebb-nagyobb tárgy, kép, elképesztő sűrűségben és mennyiségben. Aztán valahogy megpillantom az első festményt. Szinte mellékesen, a tárgyak közé simulva.

A tárgyak szinte elrejtik a műveket. Miért van ez?

Nem szerettem volna azt, hogy elvesszen a kiállítás címe azzal, hogy csak képek vannak kiállítva a három nagy teremben. Így a képek szigetekként szerepelnek a tárgyak között, egymást kiegészítve lakják be a tárlat terét. Ezek a tárgyak egy személyes jellegű gyűjtemény darabjai, számomra nagyon kedvesek, és impulzív gondolatokat sugallnak.
Mindent megőrzök, nem dobok ki semmit, egyes történetek nyomát konzerválom így. Logikusan a színház és buszjegyek, mozi belépők is részei ennek a magán-naplónak.

Nagyon sok a régi fénykép

A régi fényképeken látott arcok és tekintetek ma már nem fedezhetőek föl. Egy-egy ilyen fotónak olyan erős kisugárzása van, hogy mindenképpen gondolkodásra késztet. Olyan kapcsolatban próbáltam meg egymás mellé helyezni őket, hogy egymást erősítve súlyt adjanak egymásnak. Olyan kordokumentációt kívántam így elhelyezni, amely nem csupán az emlékezésről szól.
Célom volt, hogy e régi képek ne csak egy időszakos kiállítás részeiként működjenek, hanem személyes közük is legyen a nézőhöz. Az én gondolatomat tükrözik vissza, ami a szemlélőben talán visszhangra talál.

Rengeteg angyal szerepel a festményeken, többször egyetlen angyal maga a mű. Mit jelentenek számodra?

Fontosak, mint valódi segítség és természetesség jelképei. Ha megnézed ezeket az angyalokat, túlsúlyosnak, bokasüllyedésesnek látod őket, mégis bájosak. Egy angyal ugyanúgy lehet bájos, mint bármi más. Iróniát, ugyanakkor valami mély, belső szépséget próbálok kifejezni velük.

Biztos, hogy létezik olyan, hogy kimondottan zsidó művészet, de én ennek a jegyeit szerencsére magamon nem veszem észre. Nem úgy dolgozom, hogy kimondottan zsidó témájú festőnek lehessen nevezni. Messze elkerültem ezt a csapdát.
Persze van benne valami, nézze meg például ezt a képet, amely a Long Island-i teniszezők címet kapta, és hűen a címhez valóban két zsidó teniszezik rajta. És életszeretet sugároznak felénk. Ha zsidó képzőművészetről beszélünk, akkor mindig valami fájdalom, sötét hangulat, megrendítő érzés kapcsolódik hozzá. Nálam ez nem így van. Az életkedv dominál nálam. Tudjuk persze hogy nagyon córesz, hogy nagyon sok probléma van, de ezzel együtt kell élni. Hogy ki mit hoz #8220;Haus von aus", az nem feltétlen fontos. Nem elhanyagolható, de nem kell leragadni ott.

Miért ez lett a címe ennek a tárlatnak?

A Depo címmel első megközelítésben csupán arra a tényre utalok, hogy a tárgyak, amiket gyűjtünk, azokat valahol össze is kell raknunk. Zsákba, fiókba, bőröndbe. Visszük magunkkal az életünket. Ennek a kiterített része amiket itt elhelyeztem, de majd ezek is visszakerülnek egy dobozba és mennek tovább.
A gyűjtés az elmúlás ellen szól, gondoljunk csak az ilyen képfeliratokra: xy-nak örök emlékül. De persze a cím, Depo - itt, a zsidó Múzeumban óhatatlanul behozza a deportálást, mint alapasszociációt. Ez a sok bőrönd és régi kép ebben az értelemben már kap is egy szomorú hátteret. Akkor is volt egy cél nélküli utazás, ahová emberek százezrei vitték magukkal a személyes tárgyaikat.
Ezek a legfontosabb dolgaik voltak, próbálták ebbe a limitált mennyiségbe besűríteni egész múltjukat és jelenüket. Ám a remény ott volt bennük, és a tárgyak szelleme és ereje őrzi ezt. Nem feltétlenül zsidó hagyatékok ezek, annak ellenére, hogy az enyémek. Végtelen megközelítésű kiállítás ez, a tárgyak nagy része bárkinél előfordulhatna. Azt hiszem, itt mindenki megtalálja magának azt a kapcsolatot az elmúló idővel, amelyben élünk.