Stanisław Zbigniew Kamieński Gémes Péterről: "Gémes Pétert 1974-ben a varsói Képzőművészeti Akadémia litográfia műhelyében ismertem meg, ahol mindketten a diploma munkánkon dolgoztunk. Péter egy évvel alattam járt, de jelen voltam a diploma kiállításra készített műveinek létrejötténél, mivel diplomám megszerzése után tanársegédként a litográfia műhelyben maradtam. Péter is meghosszabbította tanulmányait az Akadémián, diplomájának meg- védése után szakmai továbbképzésen vett részt az 1977/78-as tanévben a litográfia műhelyben. Hogyan lettünk barátok? Ennyi év után ismeretségünk és barátságunk számomra annyira természetes és magától értetődő, hogy nem is tudom elképzelni Pétert, mint idegent: nem emlékszem konkrét eseményre, amely különösebben összekötött volna bennünket, inkább az együtt töltött hosszú hónapok, a beszélgetések és az egymás mellett alkotás, a benyomások, tapasztalatok, megfigyelések cseréjére fordított idő, Amerika művészi felfedezése. Pétert akkoriban magával ragadta és inspirálta a nagyvárosok világa a maga fényeivel, reklámjaival, kirakataival, szines plakátjaival és filmfelvételeivel. Talán azért volt ez, mert Budapesten és Varsóban a nagyvilágnak csak felvillanásaival találkozhatott. Péter természetes módon volt annak polgára, a világ képes volt őt elkápráztatni, ő maga hagyta is hogy a világ elképráztassa, de hibátlanul el tudta választani mindazt, ami értékes és mélyreható a felületes és értéktelen dolgoktól. Szerette a szép apróságokat, nagy jelentőséget tulajdonított a jó minőségű és izléses részleteknek, míves, elegáns elkészítésének mindannak, amit maga csinált, amiben részt vett, amit oda akart ajándékozni valakinek. Vonzotta, de el is gondolkodtatta a gyerekjátékok és a felnőttek tárgyainak világa. Tudatosítani akarta magában annak a titokzatos erőnek a mibenlétét, amellyel a tárgyak rendelkeznek az ember felett, azt, hogyan képesek maradéktalanul eluralkodni a gyerekeken és felnőtteken egyaránt. Bosszantotta saját pszichikai beállítottsága, mely kész volt olyan világot építeni, ahol elsődleges szerep jut a csecsebecséknek. Péter komolyan vette a tárgyaknak az emberi pszichére gyakorolt nem mindennapi erejét, érezte ennek a világnak a káprázatát, de kifinomult tudata nem engedte magát teljesen elmerülni abban, Érdekelte, a nem mindig mindenki számára észrevehető, különbség a nemes anyag és az imitáció, a valódi és a másolat, a sokszorosítás, az utánzás között, a természetes és a felnagyított vagy lekicsinyített nagyság között, a valóság és annak tükörképe között. Gyakran használt fel a munkáiban fotókat folyóiratokból, prospektusokból, rajzolt tárgyakat közvetlen megfigyelés alapján. Ezeket behozta a műhelybe, lerakta a litográf kő mellett, amelyiken éppen dolgozott, szerette, hogy a közelében vannak. Az egyik, 1976-os datálású litográfia, amelynek Péter a "Készlet" címet adta, egy haj- és ruhakeféből álló garnitura dobozának díszes belsejét ábrázolja. Emlékszem erre a dobozra, melyet szórópisztollyal rajzolt meg, Péter munkahelye mellett a litográf műhelyben. A haj-és ruhakefe, amelyek átlátszó műanyag tetejű dobozban fekszenek, melynek alsó fele redőzött, díszes anyaggal van kibélelve, s kétszínű, dupla díszítő szegély veszi körül. Semmi több. Egy szépséges ruha redőiben fekvő ékszerre emlékeztetnek, látszólag semmilyen más feladatuk nincs, mint a maguk hatásos felszínességével a szemet gyönyörködtetni. Egy másik, ebből az időszakból származó szines litográfián Péter három elemet kapcsolt össze egymással. Az első, egy vékony, fekete-fehér fotócsík, amely egy keresztbe tett formás női lábat ábrázol estélyi cipőben, látványosan a térdekre helyezett, gyönyörűen ápolt kezekkel: mellette hosszú, fekvő narancs-sárga-barna szinű négyszög sötétebb szabálytalan foltokkal, mint egy ragadozó bundájának felnagyított részlete. A harmadik elem egy átlósan elhelyezett hatalmas hajcsavar, tulajdonképpen annak egy része, amelynek dinamikus konstrukciója révén Tatlin II. Internacionálé emlékműtervére asszociálunk. És még egy fekete-fehér litográfia 1975-ből: ez egy ruhaszabóság kirakatát ábrázolja, amelyben egy próbababa áll. De a kirakat üvege, amelyben tükröződik az utca, láttatja a járdán elhaladó járókelő és az elhaladó autók elmosódó képét. A két kép, az üveg előtti és mögötti egymásra helyeződnek. A grafika bal alsó sarkában az alkotó elhelyezte egy másik kirakat kicsi fotóját kabátokkal, sálakkal és kalapokkal, valamint egy dekorációs elemmel - egy hatalmas napkoronggal a háttérben, amelyen röpülő madarak kontúrjai láthatóak. A litográfia másik alsó sarkában Péter kisméretű önarcképe látható felhajtott gallérú zakóban. Nagyon szeretem ezt a grafikát barátom eltünődő arcával: Péter akkoriban gyakran hordott kalapot, súlyt helyezett külső megjelenésére, tudott elegáns lenni.Bizonyára érezte, hogy az ő világa a kirakatok világával ellentétes oldalon található, mégis melankólikus önarcképe és az elröpülő költöző madarak motivuma nem más, mint egy "nosztalgia fuvallat" Péter művészetének történetébe, s benne is marad abban s az ő munkásságában (Ez parafrázis Milan Kundera Franz Kafkáról szóló esszéje egyik fejezetének utolsó mondatára.) 1980-ban Péter végleg visszatért Magyarországra és művészi válaszút elé került. Nem volt már bejárása litográf műhelybe, amihez hozzászokott a lengyelországi évek alatt, s valószinűleg érezte is, hogy további művészi útkeresései más technikákkal, más művészeti eszközökkel kötik őt össze. Péter mindig is nagyon érzékeny volt a kortárs művészetre, bizonyára ekkor ébredt tudatára, hogy saját korának nyelvén kiván szólni, az aktuális médiumokat kivánja ehhez felhasználni. Kezdetben mégis a fotó felhasználásával szórópisztollyal festett gyakran titokzatos, nem világos jelentésű realisztikus képeket, rajzolt szórópisztollyal papírra, s krétarajzokat is készített. Néhány gyermekkönyvet is illusztrált akkoriban, illetve lexikon jellegű kiadványokhoz készített ábrákat. 1983-ból származik egy érdekes szórópisztollyal készített rajz, mely a nappal és éjhatárán lévő tájat ábrázol: a vékony földcsíkot dombok zárják le a horizonton, a hatalmas égbolton a felhőkben óriási, fényes kereszt látható, a fény a horizont mögül világítja be a felhők vonulatát, alul a föld sötétben marad. A kereszt megvilágított alakjában két forma rajzolódik ki, mintegy megalkotva annak belső konstrukcióját. A fekete függőleges, úgy tűnik, a földi sötétséghez kapcsolódik, s ezt szeli át egy fehér, majdnem vízszintes árnyéka egy keskeny háromszögnek, amely már mennyei szférához tartozik. E művet 1992-ben II. János Pál pápának ajándékozta annak magyarországi látogatása alkalmával. Gémes elkészítette a mű kisebb méretű változatát is - ezt a munkát jelentősnek tartotta addigi munkásságában. Péter, mint mindig, olyan tárgyakat fotózott, melyekre elgondolt terveinek megvalósításához volt szüksége, vagy olyasmit vett le, ami véletlenszerűen keltette fel érdeklődését, s egy új művészeti elgondolás alapjává válhatott. Egyszer beszélt nekem arról, hogyan blokkolják le a képzeletét a későbbre tervezett, megvalósulásra váró, de még nem készülő munkák, melyek ugyanakkor annyira reálisak, hogy nem engedik kifejlődni a következő elképzeléseket, gondolatokat. Gémes Péter a nyolcvanas évek elején választotta meg véglegesen plasztikus nyelvét: az ő munkáit nézve nem gondol az ember fényképekre, hiába vannak filmekre rögzítve és fotópapírra vagy fotóvászonra nagyítva. A művészi közlésnek ez a nyelve, a fényképezőgép használata a felvételek készítéséhez mindig is közel állt hozzá, bár korábban a fotót csak segédanyagnak használta. Bizonyára, amikor maga készítette a nagyításokat a sötétkamrában, többször megnézte ezeket a túlvilágított és alulvilágított felvételeket, s ezek az elrontott fotók ezáltal vagy emiatt lehettek irreálissá: a számára legközelebbi személyek ezeken a felvételeken változtak át ismeretlen alakokká - valódi, életerős, de mégis anonim személyekké. E véletlen tapasztalatok késztették a művészt egy sereg olyan kisérletre, amelyek révén kidolgozta saját módszerét. Magát, s közeli hozzátartozóit - feleségét és gyerekeit fotózta sötétben, az alakokat zseblámpával megvilágítva. A hosszan tartó megvilágítás lehetővé tette a mozgás és fázisai rögzitését a filmkockán úgy, hogy a fényképezett emberi alakok természetes ruganyosságot kaptak. Gémes megtalálta a módot, hogyan szóljon önmagáról, a rá vonatkozó és őt izgató kérdésekről úgy, hogy azoknak klasszikus, egyetemes jelleget és rajzolatot adott. Azok a munkák, amelyek ebben az időben készültek, színházi jelenetekre emlékeztetnek: sötét háttérben a fény egy titokzatos előadásban résztvevő, világos, szinte fehér, mintegy mezítelen alakokat emel ki, melyek e megvilágításban mégis testetlennek tűnnek. Az alakok körül szimbolikus jelentésű tárgyak vannak, néha palást borítja őket, a fejeken sisakok, koronák, uralkodók vagy bölcsek fejfedői jelennek meg, a kezekben kardok, jogarok, botok vagy lándzsák. A maga nemében királyi alak, imponáló turbánnal a fején, ékszerektől csillogó, nagyszerű palástban - egy törölköző, egy esőkabát és egy karácsonyfára való lámpafüzér segítségével elért effektus - a művésznek a nagyvilági káprázat iránti régi vágyódása visszhangjának tűnik, de most ez a világ inkább a mitosz szférájához tartozik, kívül mindennemű konkrét valóságon és időn. Péter a több alakos jelenetek készítésénél egymásra rakta az egy-egy alakot ábrázoló negativokat és együtt úgy világította le őket, hogy a perforáció is látszódjék. Látványosan megmutatta az anyagot, amelyet felhasznált, s e törekvés vizuális eredménye érdekes és meggyőző lett: a perforáció - a fényérzékeny anyag természetes része, melyet igaz, hogy általában a szerzők nem mutatnak meg az általuk készített felvételeken - itt keretet képez, a jelenet kereteit, a korlátot vagy a függönyt juttatja eszünkbe. Ez a folyamat kétségtelenül kihangsúlyozta az előadás teatralitását, melynek rendezője, több szerepének alakitója és diszlettervezője Gémes Péter volt. Péter egyik akkori munkájáról Párizs itélkezésének jelenete jut az ember eszébe, bár a legszebbikük kiválasztását váró istennőket három egyforma, megvilágított alak helyettesíti a fejük helyén geometrikus alakzatokkal, négyzettel, háromszöggel és körrel. A választás bizony nehezebb, mint amilyen elé Párizs került. Lehet, hogy a munkák elkészítésénél, szem előtt tartva a már megvalósultakat és a negativokat nézegetve Péter arra a következtetésre jutott, hogy a megfordított negativ kép a fekete alakokkal világos háttérben érdekesebb, mint az, amit a nagyításon látunk, az alakok olyan irreális materializálódáson mennek keresztül, amilyet a művész akart. Péter tehát elkezdi másolni a negativokat mielőtt nagyítást csinál, s ily módon a papírra vagy a vászonra olyan alakok kerülnek, amilyenek eredetileg a negativon voltak. Lóska Lajos Gémes Péter munkásságáról írván ezeket az alakokat, az így bemutatott alakokat árnyaknak nevezi, nekem ezek egyedi módon anyaggal- testtel rendelkezőnek tűnnek annak ellenére, hogy valóban félig átlátszóak, mintha nem lennének egyszerű halandók. Úgy tűnik, a kozmosszal vannak kapcsolatban, az időn kívül léteznek. Szegő György az 1994-es visegrádi kiállításhoz írott szövegében az alakok ezen előadásait "az anyag képének és az anyagban megtestesülő lélek képének" nevezi. Péter munkái allegórikus viziókká lesznek, az ókori Görögország, Egyiptom művészetére emlékeztetnek, a régi földközi-tengeri kultúrákat juttatják eszünkbe. Elveszítik eddigi narrativitásukat. Andre Malrauxnak az ókori művészettel kapcsolatos gondolatai Péter munkáira is vonatkoztathatóak:"Mindennemű emberi valóság látszólagos az Igazságnak azon világához viszonyítva, amilyet a művészet felmutatni vagy szugerálni igyekszik" és tovább a művészetről: "... a földalatti istenségeknek és mindenek előtt az abszolutumnak visszaadja a látszólagosságtól megtisztított alkonyatot". Ezek nagyon szép általános megállapítások de Gémes műveiről szólván szerencsére lehetőségem van észrevenni benne azt a bizonyos "emberi valóságot" - abban az egyedi "látszólagosságban", amely nélkül a művészet élettelenné és sematikussá válik. Jelenetei hőseinek arcán felismerem magának a művésznek az arcvonásait, felismerem a gyerekeit, otthonának tárgyait. De nem ez munkásságának legfontosabb jellemzője: Péter fenntartja a megfelelő arányokat az általános és az állandó, valamint aközött, ami egyedi és különböző minden emberben. 1987-ben Gémes Péter nagyon súlyos műtéten esett át, az orvosok nem adtak esélyt annak, hogy visszatérhet a mindennapi normális életbe, de Péter mégis rendbe jött, s az ezt követő évek művészi aktivitásának felfokozott időszakát képezik, legjobb, legérettebb műveinek megvalósulását. Irhatnék a Fotografikus etüdök sorozat több darabjáról is, melyeket több kiállításon is bemutatott, így többek között 1993-ban Radomban a Kortárs Művészeti Múzeumban, vagy a remek és megragadó, saját sorsát előrevetitő "Predellum"-ról, de egy másik munkánál szeretnék maradni, amelyiket nagyon szeretem, s amelyiknek 1989-es datálású offset nyomata a szobánk falán lóg. A megvilágított jelenetben fekszik a legyőzött harcos, mellette a kardja, a harcos kinyújtja a karját a nap felé, a világmindenség végtelenje felé, a jelenet másik felén két gyermek van, karikákkal kezükben, s az egyik közülük, mint egy kis hírnök, egy kürtöt fúj a harcos dicséretére. Középen egy titokzatos alak áll bottal, mintegy aurával körülvéve, lebegő szárnyak tollazatával. Az ifjú isten alakja, amelyik a drámai jelenet közepében nyugalmat árasztva áll, engem a feltámadott istenfiú keresztényi viziójára emlékeztet. Amikor a legrövidebben megpróbálom jellemezni Pétert, a művészt, Milan Kundera meghatározásával élek - mint az eszme embere birtokában volt a forma szeretetének. Péter kétségtelenül az eszmék embere volt, Platónt, Herakleitoszt olvasta, Herakleitosz műveit idézvén 12 alkotást csinált. A formális kérdések soha nem képeztek számára alapvető problémát, mélyen gyökerező formaérzéke volt,mindennél, amit csinált, nem csak a művészeti alkotások esetében, egyszerű, s ugyanakkor nemes megoldást alkalmazott. Amikor az utolsó években a nyári vakáció idején Budapesten találkoztunk, s megnézhettem Péter új munkáit, leültünk valahol egy féélreeső helyen és Péter igyekezett elmondani nekem, hogy mi fontos rejlik ezekben a munkákban. Időnként a mondatok megszakadtak, csak egyes szavak maradtak, néha még az egyes szavak is hiányoztak - Péter nem emlékezett, hogy hangzik lengyelül, én meg nem mindig tudtam kitalálni, hogymit akar mondani. Néha ilyen helyzetekben megkértük feleségét, Klárát, hogy tolmácsoljon (ő is Lengyelországban tanult), néha néhány sikertelen próbálkozás után Péter legyintett és azt mondta , nem muszáj mindent megnevezni, megmagyarázni, megvilágítani. Ilyenkor hosszan elgondolkodott, látom magam előtt a fehér napellenzős sapkában arcát a kis borostával, amit szeretett hordani, a valahová messze, mögém néző, finom mosolytól derüs arcát, mely valami olyan viziótól lángolt, melyet leírni lehetetlen. Végezetül szeretnék említést tenni a kilencvenes években készített munkáiról, amelyek közül az első és valószinűleg az egyik legfontosabb az "Apokrif" vagy "Mágikus négyzet" Sator, Arepo, amely 25 betüből van összerakva és 1992-es dátumozású. Ez az évszázadok óta a teljesség szimbólumaként kezelt, tartalmában nem világos, több jelentésű négyzet: szó szerinti fordításban (latinból) azt jelenti: az alkotó nehezen birtokolja a kerekséget. Vajon ezt lehet úgy interpretálni, mint a művész keserű, személyes reflexióját a világra és az emberi sorsra vonatkoztatva? Mindegyik az 5 betüs szavakat alkotó 8 betüből Péter két kezének segitségével komponálódott. Lehet, hogy a szó és a test közötti reláció volt Gémes számára a mű mondanivalójának legfontosabb aspektusa. A "Napló" című, 1994-95-ben készült munkákban Péter kezeket és lábakat ábrázoló negativok egymásra rakásával kifejező, ugyanakkor strukturájában komplikált formákat teremtett, ahol a kölcsönösen egymásba fonódó végtagok rajzolata nemegyszer röntgenképekre emlékeztet. Ebben az összekuszált leírásban számba lehet venni a művészi munka kézben tartott eszközeit, ceruzákat, grafitokat - az alkotó tevékenység szimbólumait, amelyek Péter számára az élet értelme érzésének feltételei voltak, ezt többször is kihangsúlyozta. Az egyes darabokat Péter több, pl. 7 darabból (egy hét) álló alakzatokká rakta össze és ezzel sajátos ornamens hatást ért el. Nagy geometrikus formákat is épített belőlük, melyek alapja a piramis forma volt. Budapesten a Kortárs Művészeti Múzeum/Ludwig Múzeum Budapest tulajdonában található Gémes egyik ilyen monumentális munkája, a "Homokóra" című. Valamivel későbbi munkáinak kompoziciós sémáját Péter kifejezetten a "saját farkát kergető kutya" elnevezésű görög ornamens mintára alapozta. A fotografikus rajz elemei újból a kezek és a lábak, melyek geometriai alakzatot vesznek fel, mégis élettől pulzálnak, minden részletükben önállóak, bár valahányszor a sémát többszörözik. Péter ezekből a fotókból, mint a kőtömbökből, piramist épített. Utolsó munkáinak egyike az 1995-ben készült "Oszlopok". Ezek a fotók a görög szentély mintáján alapuló installációt képeznek. A fotókra felfelé nyuló karmozdulatok kerültek, a munka egyes elemei függőlegesen egymás fölé vannak rakva, oszlopfős oszlopokra emlékeztetnek, a tetejüken mintegy a gesztus előadás oszlopfói, kinyiló tenyerek, markok zárják le őket. Ez a formájában oly korszerű megvalósítás a maga mondanivalójában a hit aktusa, az embernek az Isten létezésébe vetett hitének kifejeződése. Igaz, hogy az athéniak nem hittek úgy isteneik létezésében, ahogy a keresztények hisznek Krisztusban, de a művész újabb hivatkozása a görög tradicióra rámutat a maga lelkiségének gyökereire. Péter bemutatta ezt a négy oszlopból álló installációt 1995-ben a Berlinben (ifa Galeria) rendezett kiállításán. Beszélt arról a tervéről, hogy továbbépíti ezt az installációt az oszlopok fölött körbefutó frizzel. Gémes Péter 1996. Október 22-én halt meg 45 éveskorában, alkotói lehetőségeinek teljében. Iróasztalán ott maradtak a későbbre tervezett munkák vázlatai, melyeket két hónappal halála előtt még megmutatott nekem. Mégis úgy érzem, hogy a mű, melyet hátrahagyott, mint művészi megnyilvánulás, nem szorul kiegészítésre. St.Zbigniew Kamienski 1997. november 6 - 1998. január 30. Ezzel a szöveggel tartoztam Péternek, mint a barátomnak, aki nálam hamarabb elment. Szükségét éreztem, hogy megírjam, de nem tudatosítottam magamban az ezzel járó nehézségeket. Írás közben jöttem rá, hogy sokkal több részletére emlékezem sokéves barátságunknak, mint ahogy azt kezdetben gondoltam és sokkal hosszabb, képekben, emlékekben gazdagabb szöveget is írhatnék. Mégis úgy döntöttem, hogy elsősorban Péterről a művészről és az ő munkásságáról kell szólnom (bár lehet, hogy pont a kritikai megszólaláshoz nem vagyok elég felkészült). Ezért a barátságunkról szóló szálat a szükséges minimumra korlátoztam. Valószínűleg e szöveg írása közben ébredtem teljes tudatára Péter eltávozásának és arra az űrre, mely akkor keletkezett, amikor itt hagyott bennünket. Öt évvel ezelőtt a radomi Kortárs Művészeti Múzeum bemutatta Gémes Péter kitűnő magyar képzőművész alkotásait: a bemutatott munkák az akkor nálunk vendégeskedő művész tulajdonát képezték. De Gémes Péter kapcsolatai Radommal sokkal korábbról, huszonegy néhány évvel ezelőttről datálódnak. A radomi Zbigniew Kamienski a Képzőművészeti Akadémia diákját, Gémes Pétert Varsóban ismerte meg. Mindketten 1951-es születésűek, s a grafika tanszéken a litográf műhelyben ismerkedtek meg a 70-es évek közepén. Az ismeretség lassan barátsággá alakult. Gémes Péter el-ellátogatott Radomba, megfestett (szórópisztoly segítségével) néhány képet, melyek Radom egyes részeit ábrázolják, valamint résztvett kiállításokban, amelyeket Zbigniew Kamienski szervezett, így a hat grafikus kiállításában a Kortárs Művészeti Galériában Varsóban 1977-ben és a "Rajzok és kommentárok"ˇc. kiállításban Radomban a Körzeti Múzeumban 198O-ban. Barátságuk megmaradt azután is, hogy Péter visszatért Budapestre. Gémes Péter közös kiállítást ajánlott Zbigniew Kamienskinek, amely 1990-ben Vácon, a Hincz Gyula teremben valósult meg, 1993-ban pedig mi szerveztük meg közös kiállításukat Radomban a Kortárs Művészeti Múzeumban. Ekkor ajándékozta Gémes Péter a Múzeumnak a "Fekete négyzet" c. műve egyik változatát. Zbigniew Kamienskivel cseréltek is munkákat, kölcsönösen meg is ajándékozták egymást, sőt, Péter ajándé- kozott munkákat Zbigniew Kamienski barátainak és ismerőseinek is a radomi és budapesti találkozások alkalmával. Én is kaptam néhány munkát e találkozások alatt, "Apokrif" c. munkájának 25 db kisméretű fotóját pedig levélben küldte el nekem. Ilymódon Radomban több gyűjteményben is megtalálhatóak a jeles magyar művész Gémes Péter munkái. A bemutatott munkák között nincsenek nagyméretűek, azok kisebb változatai, részletei és grafikák offset eljárással sokszorosított próbanyomatai ezek, mégis úgy véljük hogy ez az összeállítás bemutatja a magyar művész útját, érett műveit és alkotó eszméjét. Gémes Péter végeredményben a fotót választotta, de az alkotás során az ókori művészethez nyúlt vissza inspirációért. Lehet, hogy az egyiptomi és görög szentélyek architektonikus elemei szolgáltak mintául (a radomi Múzeumban rendezett kiállításán a "Vízvonal" c. fotósorozatot a mennyezet alatt helyezte el, mint egy ókori frízt). Lassan GémesPéter művészete egyre inkább arra törekedett, hogy a szakrális architektúra beteljesülésévé váljék, bemutatói a kiállító termekben gyakran idéztek elő ilyen helyzetet, s egyszer megtörtént Franciaországban, a "Tíz magyar művész" kiállításán (Abbaye de L'Epau) az ódon román apátságban, hogy néhány munkája számára valóban ideális kiállítási körülményeket találtak, felszínre hozva ezzel azok legmélyebb szakrális értelmét. Ezt a mi kiállításunk nem tudja megmutatni, de itt vannak ezek a legfontosabb késői munkák, a "Fekete négyzet", a "SATOR, AREPO, TENET, OPERA, ROTAS" négyzet és a "Napló" részletei. Gémes Péter halála után 1996-ban elhatároztuk, hogy e kiállítás segítségével mesélünk erről a barátságról és a radomi gyűjteményekből bemutatjuk az ő munkáit - a barátság bizonyitékait. 1997-ben Budapesten a Dovin Galériában kiállítást rendeztek barátainak neki dedikált munkáiból, ezen a kiállításon ott voltak Zbigniew Kamienski neki ajándékozott és dedikált munkái is. A mi kiállításunk is ilyen tisztelgés a barát és a művész előtt. - Mieczyslaw Szewczuk, a radomi Kortárs Művészeti Múzeum vezetője A kiállítás megtekinthető: 2006. július 20. - szeptember 01. Nyitva tartás: keddtől péntekig, 11-19 óra között A kiállítás helyszíne: 1065 Budapest, Adrássy út 32.
