Vékony papírfelület előtt nyúlánk papírhengerek sorakoznak. Kékes, fekete-szürke, arany színekben pompáznak, mindegyik kompozíció külön világ, egy-egy ünnepi pillanat, komorabb vagy emelkedettebb tónusokban. A szőnyegszerű háttér titokzatos, megközelíthetetlen, az előtte álló oszlopok plasztikus tömege viszont annál elevenebb, emberszerűbb. Ezek a térbeli installációk voltaképpen lírai vallomások a lélek belső építményeiről. Eszmékről és a feléjük igyekező emberekről, ideákról és a valóságról. A törékeny papírfelületek mindent elbírnak, azt a folyamatot is, amikor a képkultúrából írásbeliség lett, és azt is, amikor az írott szöveg ? éppen napjainkban ? jelentőségét veszti, az írásjegyek ismét olvashatatlan, nehezen kódolható jelekké homályosulnak. Mintha Ország Lili inscriptumai élednének újra E. Szabó Margit papírkompozícióiban.
Az épített struktúrák mellett a makro- és mikrokozmosz részei is megjelennek: a tengelyes tükrözésben megkettőzött mintázatú faliszőnyegek, a napba néző növény, melynek virágtölcsére kívül fekete, belül színarany, vagy a Föld gömbjének palástja, tál formájában ? egyfajta finom átmenet Ptolemaiosz lapos földkorongja és a kopernikuszi világkép között, ami kettős dísztál alakját viseli. Leheletnyi irónia és a szépség szenvedélyes keresése, ez a két összetevő formálta a föld-tálakat, mindegyiket más színben, a Klein-kéktől az aranyos-fehérig.
A felületek díszítésén egyértelműen a bécsi szecesszió, Klimt és Otto Wagner hatása érvényesül, ettől kapják a művek azt melankolikus, ugyanakkor dekoratív jelleget, ami gondolati és érzelmi síkon egyformán ragadja meg a nézőt. Az apró körök, pikkelyszerű elemek, a geometrikus minták ismétlődése tagolatlan, a térformákon kívül semmilyen más figuratív elem nem jelenik meg, és ezáltal tovább erősödik a mértani alakzatok ereje. A gömb, oszlop, téglalap nem tudnak más lenni, mint gömb, oszlop, téglalap, de a művek címe alapján mindegyik irányt mutat egy palota, egy bejárat, egy korszak, egy természeti tünemény felé. A geometrikus mintázattal borított felszín megidézi a nyolcezer évvel ezelőtt megjelenő első díszített kerámiatárgyakat, de hozzáteszi a szecesszió míves stílusjegyeit és a nonfiguratív művészet távolságtartó attitűdjét is. Ez az elementáris, merev méltóságot hordozó szépség távol áll a kortárs művészet törékeny esendőségétől. Mintha bármelyik évszázadban megszülethettek volna az érzékeny papírművek: a látomás, amit hordoznak, mindig időszerű.
