Ami kiemeli őket az esztétizálásból, az a hol nyíltan megmutatkozó, hol csak rejtetten jelen lévő figuratív karakter, a látszólag szabad formateremtés mögött meghúzódó "egyperces" történet, vagy jelenség. Mire gondolok? Egy mozdulatnak, egy testrészletnek a képi emlékezet megőrizte elemeire, közelebbről meg nem határozott helyekhez és terekhez köthető lélekállapotokra, az ember pszichikai és fizikai létének megnyilvánulásaira. Szorongás és szex, mélybe húzó erők és testörvények, csápok, nyelvek és nyúlványok. Nincsenek színek (a fekete és a fehér nem szín); csak világos és ? főleg ? sötét. Organikus-biomorf világnak tűnik, de akkor, amikor a szemünk már hozzászokna a grafitvonalak és vonalnyalábok kanyargásához, bele- beleütközik egy-egy szúrós, könyökszerű mértani formába. Aztán itt vannak az emberalakok. Mindenekelőtt a gyerekek. Itt tényleg vékony jégen jár a rajzoló. Gyereket rajzolni, de nem krokit vagy stúdiumot, hanem gyereket mint olyat, mint individuumot, lehetetlenül nehéz feladat. Legtöbbször valamilyen módon idealizált ábrázolás lesz belőle; kicsit nyersebben: giccs. Ahogy a ?nagyok" látják az ?apróságokat": bájos szerelmi gyümölcsként, vagy leendő felnőttként, az eredményes fajfenntartás kebelmelengető bizonyítékaként. Ezekről a rajzokról azonban hiányzik mindenféle meghatottság és ellágyulás. És ezzel sikerült valami szokatlan, többnyire bevallatlan igazságra bukkanni. A gyerekben rejlő, még megfékezetlen őserő, valamiféle civilizáció-előttes démoniság, kegyetlenség árad felénk ezekből a megfeszült arcokból, összeszorított ajkakból, ütésre lendülő karokból. - Andrási Gábor A kiállítás helyszíne: Budapest Galéria Kiállítóháza (III., Lajos utca 158.) Megtekinthető 2002. október 13 ig, hétfő kivételével naponta 10 ? 18 óráig.
