A plakáttervezés hazai hagyományait ma már csak a műtörténészek tartják számon. Az, amit ma az utcai hirdetőfelületeken láthatunk, nagyon távol áll az avantgárd gyökerekből táplálkozó, tág társadalmi kitekintésű, fantáziát megmozgató, európai hírű magyar plakáttól. Pócs Péter azonban nem engedte elfeledni ezt a nagyszerű örökséget. Azokat a karakteres eszközöket, melyeket a hetvenes években az egyetlen szabad területen, a kulturális plakátban kidolgozott, az 1980-as évek közepétől átvitte a politika terepére. Plakátjaival végigkommentálta a rendszerváltást, szürreális jelenetekké, elképesztően szuggesztív társításokká formálta a kialakuló demokrácia lendületét és megtorpanását, a visszásságokat, a politikai lózungok verbális agresszivitását, az elsikált konfliktusokat és a hatalmi szemfényvesztés minden ügyeskedését.
Azok a metaforák, amelyeket Pócs a politikai plakátjain alkalmaz, az egész világra nagy hatással voltak a maguk idején. Japántól Amerikáig ismerik és tisztelik, de a legtöbb kapcsolata mégis a lengyel plakátművészettel van: onnan merítette a bátorságot a személyes vélemény kifejezésére. Lengyel mestereitől tanulta meg, hogy a látvány ereje, a szürreális elemek összekapcsolása és az expresszív kifejezés képes szembeállítani saját személyes világlátását a személytelen hatalmi rendszerrel. A művészi igénnyel megtervezett plakát ma is szerves része az ottani képzőművészetnek és persze az utcaképnek - míg nálunk mindkettőből hiányzik.
