Gyógyító tér

Baglyas Erika kiállítása már itt, az utcán kezdődik. Az üvegre írt névsor egy kis szelete a közelmúlt magyar történelmének, de nem csak annak: nagyon valószínű, hogy a galéria előtt bármelyik nap elsétálhat több fedőnév egykori tulajdonosa, vagy a leszármazottai. Vagy azok, akik megfigyeltként voltak érintettek az ügynöki tevékenységben. Vagy akik csak nem beszéltek róla. A Bunker című tárlattal Baglyas megnyitja a beszéd lehetséges csatornáit. Arra ösztönöz, hogy tegyük szóvá, érezzük át és végre szabaduljunk meg a megfigyelés emlékétől, a mindenütt jelenlévő ügynöki tekintettől, akármi is történt velünk vagy ellenünk.

Belépve a kiállítótérbe sokkolóan hat, ahogyan egyetlen, óriási fehér kocka kiszorítja onnan a levegőt. Átlósan tolakodik be a galéria terébe, elnyeli a világítást tartó csöveket, csupán egy keskeny résen enged beljebb jutni, hátrafelé, ahol talán valami nyitjához érünk a nyomasztó jelenségnek. De itt is csak a hófehér fallal találkozunk. Szűk, esetlen hulladék-terek egy gigantikus és értelmetlen építmény tövében. Hosszanti síkján egyetlen tagoló elem, egy lefelé csúszó ? bár láthatóan szilárdan odarögzített ?, puritán, vasrácsos erkély. Innen akár szónoklatokat is lehetne mondani, kikiáltani a tömeg feje fölött a köztársaságot. De nem, az erkély mögött is zárt a fal, nincs ajtó, nincs, aki kilépjen, csak a rácsozat árnyéka bizonyítja, hogy valóban ott van az építészeti elem. Értelme, funkciója, méltósága nélkül csak esetlen pótlék, álca egy háznak hazudott bunkeren.

A fehér kockában ugyanis nyilván van valami. Sőt valaki. Máshonnan nem származhat az, amit a szemközti falra szerelt monitoron látunk, ott ugyanis egy zárt teremből éppen minket, a galériában ácsorgó nézőt figyelő kamera képe vibrál. A megfigyelő ? bárki legyen is ? minket néz. Mi zavartan rendezzük végtagjainkat, igyekszünk oldalra húzódni, hátat fordítani, majd a vállunk fölött visszasandítani, de a kép stabil. Minket figyelnek.

A bunker jelenléte, a kamera képe nem egyszerűen a megfigyelő-megfigyelt viszonyát kóstoltatja meg a látogatóval. Baglyas nyilvánvalóvá teszi a hallgatás bűnét, a néma elfogadás tragédiáját. Amiről nem beszélünk, az belül kér teret, elveszi a levegőt, fojtogat. A hallgatólagos beleegyezés szétroncsolja az önértékelést, továbbgyűrűzik a család, a gyerekek, az ismerősök kapcsolati energiáiban, olyan szívósan, hogy még húsz évvel később is mérgezi a társadalom levegőjét. Bármikor elő lehet húzni, beazonosítani egy fedőnév tulajdonosát, kikérni egy megfigyelési aktát, eltüntetni egy másikat. Amíg ezt nem tisztázzuk ? mindkét, sőt mindhárom oldalról, a megfigyelőkéről ugyanúgy, mint a megfigyeltek és a ?kívülállók? részéről ?, addig ez a bunker ott terpeszkedik a lelkünkben, és mint rákos daganat, egyre nagyobb lesz.

A térérzetbe foglalt direkt megszólítás a képzőművészet egyik ritka kiváltsága. Azáltal, hogy a bunker külső és belső terét egyformán lehetetlennek alakította ki, és ezzel az egymásra utaltságot mindennél erősebben hangsúlyozza, Baglyas Erika a közös kitörésre tesz javaslatot. Gesztusa feloldozza a fő- és mellékszereplőket, megszünteti a falakat és kitisztogatja a sebeket.