A különleges kiállításnak a Modem és a négycsilagos hotel által határolt impozáns Baltazár Dezső tér ad helyet, így még szembetűnőbb, hogy Jens Galschiot a civilizált társadalmak legnehezebb helyzetben lévő rétegének arcnélküli embereiről formázta meg alkotásait. Arcnélküliségük azonban csupán az átlagember sztereotípiája a hajléktalanokról, hiszen közelebbről nézve Galschiot szobrait, kirajzolódnak a nehéz emberi sorsok, a méltósággal viselt elbukás, a reménytelen küzdelem, az elfogadó már-már derűs beletörődés, az anonim és néma segélykiáltás fájdalmai.
Ahogyan Gulyás Gábor, a Modem igazgatója megfogalmazta, kevés olyan művész létezik, aki az elkötelezett művészet mellett teszi le voksát és ennek jegyében hozza létre munkáit. Az ötvenhat éves dán művész, Galschiot azonban éppen erre vállalkozik a hajléktalanokat kissé idealizáltan, realisztikus őszinteséggel ábrázoló sorozatában. A tizenhárom életnagyságú bronz szobor megszokott élethelyzetük egy-egy szimbolikus pillanatában mutatja be a névtelen dán embereket, akik már nyomaikban sem emlékeztetnek büszke viking őseikre. Épp ellenkezőleg: mozdulataikat és arcukat felismerni véljük állomások váróiból, híd lábánál, autók között újságot árulva, forgalmas utcán egy kapumélyedésből, a szomszédos park padjáról. A hajléktalanság megoldatlan világjelenség, mellyel együtt élünk, és hiába a szép magyar szó (hajlék-talan), néhány elhullajtott forinton túl elfordulunk a problémától és másoktól várjuk a megoldást. Galschiot saját eszközével, a művészet segítségével hívja fel a figyelmet erre a jelenségre; szobraival nem túloz, nem kíván hősöket alkotni, csupán aláhúz, és azzal, hogy megörökíti nehéz sorsú embertársainkat - akikről inkább viszolyogva elfordítjuk pillantásunkat - most a figyelem központjába állítja őket.
Galschiot rendkívül koncepciózus, szigorúan figuratív szobrai - a keresztre feszített terhes tinédzser, a Koppenhága jelképe, a vízben ülő Kis hableány mögé kiállított groteszk-pár, a G8-ak csontváz-szoborcsoportja, a Giacomettire emlékeztető elnyújtott alakok - azt mutatják, hogy a művészt különösen foglalkoztatják az ember egyéni sorsának kérdései. A hajléktalankiállítás szobrainak megalkotásakor mellőzött minden szimbolikát, felismerte, hogy a valóság puszta ábrázolása önmagában katartikus élményt nyújt. A hálózsákban gubbasztó ember drámai hatása, az újságot áruló fiú, a zenében örömet lelő idős ember, a meggyötört arcú, szél által tépdesett szakállú agg, akár fennkölt, metaforikus címmel más jelentéskörbe is kerülhetne. De tudjuk, hogy a művész modelljei hajléktalanok, és épp ez a kiállítás szépsége: megmutatja, az ember örök és fenséges, hogy a hajléktalan emberek épp oly érző lelkű emberek, mint azok, akik szerencsésebbek és van fedél a fejük fölött.
A koppenhágai Project Underfor és a Refo-Mix Nonprofit Közhasznú Kft. segítségével juthatott el Magyarországon egyedül Debrecenbe a különleges, figyelemfelkeltő szoboregyüttes. A Modem a megnyitó napján különleges programokról is gondoskodik. A szervezők három szaxofonművészt hívtak el a Baltazár Dezső térre, akik most a hajléktalanok részére kalapoznak. Gulyás Gábor úgy válogatta össze a három muzsikust, hogy legyen közöttük legendás jazz-zenész, Csepregi Gyula, népszerű előadó, St. Martin és egy amatőr zenész, Wahorn András, akinek neve jól ismert a magyar kortárs képzőművészetben. A három szaxofon a tér három pontján fog megszólalni és egyfajta jelképe is lehet a társadalom különböző rétegeinek a műfaji eltérések miatt. Wahorn András különösen érzékeny a hajléktalanság társadalmi problémájára: a kortárs művész egy ízben még azon is elgondolkozott, hogy saját bőrén tapasztalja meg a Los Angeles-i kultúrhippik Venice Beach-i hajléktalan életformáját, amire végül mégsem került sor.
A megnyitóra közvetve maguk az érintettek is meghívást kaptak, hiszen a Modem szervezői úgy döntöttek, elhagyják a kiállítások megnyitóján megszokott fogadást, és ételosztást szerveztek az egzisztenciális problémákkal küzdő, perifériára szorult, Debrecenben mintegy hatszáz főre tehető hajléktalanság részére.
