A galéria még az ötvenes években vállalta fel a fiatal kortárs festők bemutatását, majd idővel egyre erősebben a Váci utcai turistaforgalom igényeire szakosodott. A rendszerváltás után jelentősége visszaesett az újabb, frissebb reagálású, átfogó gyűjtői és műkereskedői koncepcióval bíró galériák mellett, de az utóbbi évek kiállításaival ismét magára talált. A mostani tárlat nem hoz nagy áttörést a galéria életében, az anyag korántsem egységes, de felmutat néhány erős, figyelemre méltó karaktert. Például az úgynevezett új realizmus kötődését a reneszánsz festészet kompozíciós szilárdságához, telített felületeket, a leegyszerűsített ábrázolásmódot. A műfajok között is találunk párhuzamokat, hiszen a kortárs festészet több évtizedes szünet után ismét rátalált a csendélet és a szentábrázolás nagy tradícióira, új értelmet kapott a portréfestészet. Mindez azonban az "alkony" korából, a modern világ vége felől szemlélve egészen más tartalmakat közvetít, mint a quattrocento hite.
A Csók Galéria nagytermében, az ívesen körbefutó falon olyan kivételes pillanatokkal is találkozhatunk, mint Szotyory László melankolikus, befelé forduló szépségű tájképei, vagy Nagy Gábor osztott felületeken megjelenő, józan, mégis ihletett természetvallást idéző munkái. Bráda Tibor kettősportréja utal a reneszánsz előképekre, de a faragott széklábbal architektonikus keretbe vont kép nem a jelen és nem is a közeljövő eszményét fogalmazza meg, hanem a szépség kimúlását. Kárpáti Tamás sűrű rétegekből elsejlő portréja rejtőzködéssel válaszol a reneszánsz nagy nyitására, az ember kínálta történetek erejét misztikus közegbe helyezi. Az igazi reneszánsz portréfestészet Hús Zoltán képein köszön vissza, de az általa alkalmazott fényes műanyag felület groteszk csillogással, a részleteket elhagyó gúnnyal írja át a főtémát.
A kiállítás összességében inkább hiányt hagy maga után. A téma jóval igényesebb kidolgozást is elbírna, érdemes lett volna egy nagyobb, átfogóbb bemutatót szentelni neki.
