Egy harmadik fotón vastag, erős kék papír sátortetőnek hajtogatva borít valami vityillót, de a tetőn egy expedíció vonul fegyelmezett sorban, a gerinc egyik oldala a végtelen hómező, a másik inkább a papír, egybe látom azt, amit értelmezni csak felületrészenként tudnék - ha ugyan volna bármiféle átmenet az egyes jelentéssel bíró képrészek között. De hát nincs. Mert Szabó Dezső a festészet minőségi valóságából a fotó úgynevezett objektivitása felé tereli a figyelmet, de úgy, hogy precízen tényszerű, mégis átláthatatlan pszeudo-jeleneteket épít a makettasztalán. Valóságot hoz létre, konstruált és szemmel láthatóan hamis valóságot, azt lefényképezi egy közelivel látó optikával, majd a képből az erősen szemcsés fotóval kivonja a lehetségest. Fikciót épít, aztán bevonja az ábrázolásba az illúziót.
A képeken néha látjuk is az eszközöket, egyértelmű, hogy az általa épített és fotografált jelenet nem emberi léptékű - látom, ahogy a tájba belenyúl egy emberi kéz zöld homokozólapáttal -, de hogy kisebb vagy nagyobb annál, az a fizikai méreteiből nem természetesen adódik. Kisebb, mert praktikusan elfér a zsebünkben, és nagyobb, mert közelről nézve betölti a teljes látómezőt, szemléletté, világképpé emelkedik, a kép lesz az abszolútum, bár tudjuk róla, nemhogy nem objektív, de még hamis is. Mégis segít abban, hogy az arányoknak ebben a filozofikus játékában a néző megszabaduljon saját testi minőségétől és eljátszhasson a gondolattal, miszerint a Teremtés csak egy zöld homoklapát kérdése.
