Rosszkor indult egy tehetséges művész. Erdélyben született, székely családból, 1946-52 között járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. És bár kiváló tanárai voltak, Bernáth Aurél, Berény Róbert és Szőnyi István irányításával a magyar festészet legjobb tradícióit vihette tovább, egyéni látásmódjával a kor hivatalos művészetpolitikájától nem sok jóra számíthatott. 1956-ban Olaszországba ment, Firenzében szerzett festő diplomát. Aztán hazatért, de a szakmából szinte azonnal kizárták, ekkor találta meg - mint annyi eltiltott képzőművész, köztük Ország Lili - a színház közegét. Ebben kapott igazi elismerést, a mai díszlettervezés doyenjének számít, több mint 100 tervet készített budapesti színházaknak. Ő csinált díszletet a '60-as évekbeli Madách Színház sikerkorszakának legtöbb előadásához, de egyénisége, ízlése a Vígszínház és a Thália színpadát is meghatározta. A hetvenes években tanítani kezdett, színpadi látványt és képzőművészetet, közben műtörténésszé nőtte ki magát, az itáliai művészetről több könyve is megjelent. És bár 32 évig volt egyetemi, főiskolai tanár, a mostani születésnapon mégis igazi lénye, a festő kap elismerést.
Az ünnepi kiállításon a gazdag színvilágú, nyugodt, sőt melankolikus atmoszférájú táblaképeken feltűnő az ember hiánya. Tájakat, tengeri pillanatokat, fényeket és tükröződéseket látunk, a Hargita és a Gyimes napsütötte lankáit, Szicília keményebb árnyékait és Firenze hajnali háztetőit, furcsa, kettős színkontrasztokat, a tengerkék kék és a napsárga, a narancs és a szürke viszonylatait. Mindez a dús kolorit határozott kompozíciókban, finom mozzanatokban nyilvánul meg, de minden szépség a tájból, a fényekből, a növényzet és a víz áramló mozgásából fakad. Ragyognak a festmények, vibráló impresszionista hatások és merevebb, Csontváry szimbolizmusát idéző részletek váltakoznak, de az egész élményt átjárja az ember nélküli világ eleven szépsége. A parti szikla árnyékában billegő csónak vagy az erdélyi hegyekben lépcsősen leszaladó patak az ember jelenlétéről csak áttételesen, szimbolikusan beszél, ahogyan a kertben felejtett nádfotel is - mint a költészetben Pilinszky - a hiányból épít személyiséget. Bravúros válogatás ez egy olyan alkotótól, aki többek között korának egyik kimagasló portréfestője, s igazán hiteles, hiszen a megélt, képpé formált látványban éppen az ember szerepét fogalmazza meg.
