 |
Bényi László (fotó) a XX. századi művészettörténet olyan jelensége, akihez hasonló alig létezik. Mint ahogy a verniszázson is elhangzott, leltárt készíteni korai lenne, mert az alkotóereje teljében lévő művész máris újabb kiállításokra készül.
Életműve viszont már most teljes: nemcsak mint festő, de mint a progresszió élharcosa a művészeti életben is maradandót alkotott.
Többek között az ő nevéhez fűződik az 1952-ben rendezett Munkácsy-kiállítás, melyet néhány hét alatt több mint félmillióan tekintettek meg, vagy az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás magyar pavilonjában látható képzőművészeti kiállítás megrendezése, ahol Csontváry, Derkovits, Egry József képeit, Ferenczy Béni szobrait ismertette meg a nagyvilággal.
Neki köszönhető, hogy létezik Zalában a Zichy Mihály Múzeum. Könyvei és több száz tanulmánya bizonyítja, hogy Bényi László a XX. század egyetemes művészetében jártas, ugyanakkor nagyon is egyéni gondolatokkal bíró, alkotó elme.
A Karinthy Szalonban most életművének csak egy kisebb része került bemutatásra. Mégis ezek a képek nagyon jól reprezentálják Bényi piktúrájának lényegét, a harsogó kolorisztika döbbenetesen szép, fénnyel és árnyékkal ellenpontozott világát. Nincs még egy XX. századi festő, aki annyira képes lenne ecsetkezelésében követni a legmodernebb technikai fogásokat, de a megjelenítésben mégis megmarad a tiszta, életigenlő festészetnél.
Ha a híres-nevezetes, Búcsú anyámtól című képét vagy a feleségének, Supka Magdolna művészettörténésznek szóló, Mannának című képet nézzük, akkor jól érzékelhető, hogy a színek kavalkádjában szorítóan drámai képek villannak elő. A Manna például egy egyszerű virágcsendélet, de a sötét foltok érzékeltetik a közös élet drámai pillanatait is. Különös és bizarr, de rendkívül expresszív tájképei - Öreg ház, Hazatérők, Görög város - bizonyítják, hogy az európai piktúra legjobb törekvéseit sajátosan egyéni eszközeivel fejlesztette tovább. |
