- Bekapsz egyet? - nyúl a rokkercsávó a szőlőstál felé. Halálfejgyűrűs ujjaival egyenként végignyomkodja a viaszos szemeket, mintha az utolsó előtt is abban reménykedne: az hátha igazi. Pedig ebben a sátorban minden mű, mégpedig Lassányi Gáboré meg a kollegáié, akik a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Aquincumi Múzeumának hangulatát csempészték ide, ponyva alá. Hellyel-közzel.
De ne maximalistáskodjunk, örüljünk, hogy selyem ágytakaró, rojtos párna, fali legyeződísz, meg szőlőstál jutott, a többit adja hozzá mindenki a fantáziájából. A sátrat belengő, súlyos füstölőillatról eleinte azt hittem, azzal meg a szervezők fantáziálták túl magukat némiképp, de a régész Lassányi fölvilágosít. Az illatosszer-égetés véletlenül se anakronizmus, a rómaiak imádtak füstölni. Tömjént, mirhát mindenek előtt.
Hogy mit imádtak még, arról nem Lassányi okosít tovább, ő ugyanis helyszínközi jelleggel biztonságosan feltűnő bukósisakban elkerekezik. Szkíta harcossal maradok magamra a római hálószobában, kedélyes mégis az egész, a harcosnak - bár hetykén délceg - nem ér le a lába az ágyról. Harcoska inkább, büszkesége mégis komolyabbá teszi, mint ami: huszonkét éves szociológiahallgató, mellékállásban biztosítási ügynök. Főállásban az Ókori Hagyományőrző Egyesület szkíta szekciójának vezetője. Németh Viktor Gábor. Négy éve minden szabad percét arra fordítja, hogy a csapata másik felének római harcosaival küzdjön. Hol edzésen, hol közönség előtt. Egyik állandó megbízójuk a BTM Aquincumi Múzeuma. Tavaszünnepükön és a Múzeumok Éjszakáján rendszeresen összecsapnak Viktorék. Bérbe.
Kérdezem, a Dariada-egyenpólós rokkerkülönítmény hogy jön a római katonához. Kiderül, a metálos fiú hétfőtől beáll hozzájuk szír íjásznak. De nehogy azt értsem ezalatt, hogy össze-vissza rohangál meg kardozik majd hetente kétszer. Tanulni fog: történelmet is, meg római hagyományokat, például, hogy az ősök termékenységi kultuszukban fanszőrzetüket áldozták a Holdtemplomban, az asszonyok meg olajjal kenegették a szimbolikus tojást.
Lassan negyvenfokos a sátor, egyedül a viaszszőlő bírja még, Németh Viktor szkíta harcos lassan lefordul a selyemkanapéról. - Nemsokára átöltözhetek - szusszan a pajzs mögül. - Rokker ruhába? - kérdezem. - Á, John Lennonosba. - És aztán? Nosztalgiasátor? Yellow Submarine? - Francot! Manu Chao!
Addig is belelesek az Aquincumi sátor előtt zajló jóslásba, római katona követi el, Fejéregyházi Gergely Iván, aki az első homályos utalások után beismeri: eddig szittya hagyományokkal foglalkozott, ez a "római cucc" neki meglehetősen új. Igyekszik azért, mondogat az előtte térdelő lánynak több okosnak tűnőt. Hogy például a keresztbe álló csirkecsontok belső konfliktust, a masszív és hegyükkel fölfelé mutató szárnycsontok agressziót sugallnak. A kupactól félre eső magányos farkvég meg azt: élete püspökfalatját nem ízleli még a lány. Végül komplett röhögésbe fullad a jóslás, az utolsó szó jogán annyit nyög még be a szittya római látnok, a csontok kétséget kizáróan esőt mutatnak. - Honnan való ez a sokoldalúan szent csirke? - kérdem. - Tegnap vettük az Auchanban - kuncog a fiú, közben vállára pöttyennek az első esőcseppek.
El innen, mielőtt kiderül, hogy minden, amit kiröhögtünk, mégis igazi! Szemben, az Iparművészeti Múzeum sátrában még a kipakolásnál tartanak, irány tehát az Octopus összművészeti helyszín, ott szigetel a Szépművészeti.
Sátruk idén tetőtől talpig inka: a kifesthető karkötőtől és a megszitázható póló mintájától kezdve a nyeremény-játékkal kecsegtető kérdőíven át a csocsóig minden Dél-Amerikát mímel. Ha kisszínpadju-kon épp szünetet tart a Szolnoki Dóra Bossa Club együttes, az Octopus sátrából áthallatszó vonósnégyes fest alá a botra fűzött focisták ész nélküli pörgetésének. A Szépművészeti a leglustább szigethelyszín, amit eddig láttam, lehet, hogy csak a dögmeleg az oka, de a sátor előtt úgy hevernek PVC molinókból varrt óriáspárnákon a kitakart hasú sörivók, mint a fölfordult békák. A múzeum parabélyeg-kiállításának egykori reklámponyvájából az egyik fekvőnél Mona Lisa homloka, a másiknál egy spanyol uralkodó csipkéje vagy Van Gogh Írisze látszik.
A virágcsokorról egyszeriben - nem várt sebességgel - föltápászkodik egy félmeztelen farmernadrágos. Nem, mégsem a csocsóasztal szabadult föl, az Octopus főutcája felé tart a tikkadt. Majdnem siet. "A szép, tiszta Budapestért" feliratával épp addigra kanyarodik oda balról a narancssárga locsolóautó. Söröspohár eldob, kar kitár, fej hátraszeg. A lajtosbácsi veszi a lapot, az aszfaltról direkt a hónalj felé irányítja a vízsugarat, a tömeg tapsol, a fószer frissül, hosszú haját csavarva elégedetten cuppog vissza molinópárnája és ászoksöre felé. Az se baj, hogy Van Goghjára közben más hevert. Majd megszárad Mona Lisán.
