Hatlábú nő tojáson táncol
Aztán csönd lesz, megjelenik egy piros szoknyás nő és három táncosnő, három eleven báb. A testük átlátszó fóliába csavarva, lábukon fagyott sebek, fejükön tojáshéjat imitáló sapka. Tömegük nem is test, inkább massza, ahogyan az előadás kezdetén a lepedő végébe burkolva kavarognak. Egyetlen, tizenkét végtagú lényként bomlanak ki onnan, aztán fájdalmas, szaggatott léptekkel birtokba veszik a teret, rángatóznak végig a lepedőn, miközben a testükre vetített képfoszlányokat darabokra törik. És már ők alkotják a teret is, a történetet is: széttörik a tojásokat, belebújnak a cipőkbe, megragadják a késeket és kaszabolnak maguk körül. Egyre ijesztőbb a három egyforma nő mozgása, a fájdalom és a kegyetlenség ugyanúgy benne van, mint az érzékenység, a sebzettség. Valami erő löki őket végig a vásznon, vagy a dobogó zene sodorja át egyik végétől a másikig ezeket a félig gépi, félig asszonyi teremtményeket, majd az extázisban szétrombolt terep szélén megállnak, megmerevednek. A piros szoknyás asszony - maga a festő - pedig a vászon túlsó végén lassan maga alá húzza az egész romhalmazt, a tojások, cipők, kések, lábnyomok, emlékek egész halmazát, ráborul és elterül rajta.