Helyszűke

Pavla Sceranková 

Fenyvesi Áron, a kiállítás kurátora a jellegzetes közép-kelet-európai barkács-esztétikából indult ki, amikor társadalmi méretű disztópiákat hívott a galéria terébe. Magyar és szlovák művészek alkotásait, amelyek a térségben aktuális szociokulturális tapasztalatokra a tér sajátos lehatárolásával, saját terek és térélmények megteremtésével válaszolnak. Így került ide például Kokesch Ádám hatalmas, pirosra festett deszkákból készült búvárharangja, aminek a tetején felülvilágító kínál fényt és egy üvegbuborékban miniatűr szobába kukkolhatunk ? ház a házban, tér a térben, a saját tér és a meglesett, elfoglalhatatlan miniatűr tér sorozatát érzékeljük. Pavla Sceranková szlovák képzőművész munkája is a tér nyitottságát teszi próbára: ő egy vidéki mellékút mentén létesített, de idővel elhagyott benzinkutat választott videó-dokumentációjának témájául. A betört üvegek helyére falapokat helyezett, melyek folyamatosan forognak a szélben, sajátos életet visznek a gyorsan rommá lett épületbe. A forgásban lévő lapok a nyitva/zárva táblákra emlékeztetnek ? mintha a rövid felvirágzás után hirtelen semmibe zuhant létesítmény emlékezete még őrizné a működés, az élet nyomait.

Super Flat 

A kiállítás legerősebb hatása a szlovák Tomáš Džadoň Super Flat című installációjánál éri a nézőt. Nyers fahasábokat imitáló poliuretán habból épített a galéria terébe egy teljes falat, melyen kapu nyílik. A bejáratba rejtett mozgásérzékelőre a fal bemozdul, a ?deszkalapok? megpördülnek, és mire átjutunk a kapun, a belső térbe, ugyanaz a külső fal fogad ott is, mint az imént kívül. Visszafelé ugyanígy, vagyis akárhová lépünk, kint is, bent is a külső homlokzat néz ránk. A tér nem enged be magába. Talán azért, mert az építmény bosszút áll a gagyi anyagválasztás miatt, talán mert az igénytelen, struktúrákra érzéketlen modern világ nem érdemli meg a belső tér intimitását, védelmét. Bölcs és talányos mű. Ehhez képest csak ügyes gegnek tűnik Halász Péter Tamás és Domián Gyula projektje, akik a hajléktalanok sátorépítési módszerével építettek fel egy hulladékból készült lopakodót, hogy érzékeltesse a globális erőszakra épülő társadalmak vakfoltját.

A koncepció jól működik, de a művek és a galéria terének fizikai adottságai feloldhatatlan konfliktusba kerültek. Az öt kiállított alkotásból kettő majdnem teljesen kitölti a teret, felborulnak az arányok és éppen a címben definiált kritikai tér fogalma tud a legkevésbé érvényesülni: a művek között épphogy átfér a néző, nem marad saját, kihasználható, semleges tere, ahonnan értelmezni tudná a művek által felkínált tértípusokat.