Két nő beszél. Mindkettő úgy, mintha a másik ott sem volna. Nem vitatkozva, a másikat túlharsogva, hanem egymással párhuzamosan. Kiegyensúlyozottan duruzsolva. A dallamos érthetetlenségben hömpölygő beszédmasszát néha akasztja csak meg halk, dohányzástól kaparós nevetés. Pedig ahogy belépek a Vörösmarty utcai Cervantes Intézet emeleti kiállítóterébe - az üres.
A hófehér falakon valószínűtlenül széles, fekete paszpartuk miniatűr képeket bújtatnak. Egy lélek sincs rajtuk. Csak odakészített, meg ottfelejtett tárgyak. A terem végében meg, jókora kivetítőre óriásfotókat lő a diavetítő. A vásznon heverő, mosakodó, dohányzó nők némák. A párhuzamosan beszélők hangszórókból szólnak: szándékoltan nem ugyanakkor, amikor épp a kivetítőn látszanak. Vida Yovanovich összekeverte a mexikói női börtönben rögzített interjúkat - tudom meg -, véletlen se lehessen az "úgy kerültem ide"-kezdetű történeteket arcokkal azonosítani.
"Kocsit akartam, ezért árultam kokát." "Elvette a pénzemet. Hívtam segítséget, de nem jött senki. Akkor sebesítettem meg a késemmel." "Mindig csinos fiúkról álmodtam. De ők valamiért nem szeretnek engem. Most már nem kell csinos férfi. Elég lenne, ha jó" - darálja nyersfordításban, amit elcsíp a spanyol alig érthető dialektusából a Cervantes Intézet munkatársa, Tóth Borbála.
Közben a börtönfotó-sorozatok állandó kellékei: cellarácson kidugott kezek és fejek, zárkafalra árnyékot vető rácsok, meg fénycsóvába fújt füstgomolyagok között fura képeket ad be a diagép.
Mert ami elvárt a fegyenctémánál: a szomorú. A kilátástalan, a szánalomra méltó, a nyomasztó. Nem, mintha Vida Yovanovich női börtöne derűs volna. Sőt, szimpla skatulyának érzem azt, amibe Craciela Kartofel kritikus csukta Yovanovich börtönsorozatát: az életimádásba. Ez egyszerre leegyszerűsített és felmázazott kalodája annak a csüggeszthetetlen, kiirthatatlan női ösztönnek, ami minden létező helyzethez hozzáalakul. És hozzáidomít.
Az egyik asszony emeletes priccse porladófélben lévő, alsó matracán heverve legyezőt tart a feje fölé. A másik marokra fogott kebleit mutatja. Van, aki mellének nem méretével, díszével büszkélkedik: a bimbója köré "varrt" pókháló motívumát a következő kép terhes anyájának köldöke köré szőtte - valami kéz.
Van függöny takaróból, lepedőből és fekete szemetes-zsákból - csak a zsinór állandó kellék, amire kihúzzák. Az emeletes ágy alján tekergő penészvirágok a mindenhonnan málló vakolat mintáihoz alakultak. A vécé sokéves kosza takaríthatatlan, azért a mellette álló kosár papírral púpozva áll, körülötte, a földön semmi se. Rend van itt: kólásüvegben virág, házi oltáron Szűz Mária, fémkorongokból eszkábált rezsó mellett kimosott kávéspohár, priccs előtt összepászított gumipapucs, öregasszony hóna alá csapott csecsemőn fehér pelenka.
Ami hiányzik, az az élet. Nagy kondérban rotyogó étel, az ajtó előtt elhúzó motor, recsegve bömbölő rádió, rohangáló gyerek. Meg a férfi, persze. Borostásan, büdösen, bárhogy. Absimo de ausencia - A hiány mélységei. A cím nem jó, de értjük, mit akar vele Yovanovich. Várakozó nőket mutatni, teendő hiányában. Dolguk végezetlenül. Hiányérzetben.
