Ahogy meg is érintett kedden a Stoll'Art Kortárs Galériában, ahol Szebeni András fotóművésznek nyílt kiállítása, melynek veszélyes a témája. Mert veszélyes téma holtakról, élőkről szólni, mivel nincs éles határ, könnyű az átcsúszás. Igaz, valószínű, csak egy irányban lehet haladni, legalábbis nem ismerni a túloldalról, vagy ha úgy tetszik a túlvilágról visszaérkezettet.
Holtakról és élőkről szól mégis Szebeni, aki nemcsak vállalta ezt a veszélyes témát, hanem még élesebb határokat húz. Élesek a kontúrok kézi analóg technikával készült fekete-fehér képein, a test és a tér határainak találkozása, a parázsló szemek mögött a titokzatos semmi. Ahonnan jövünk, és ahová megyünk. Arcok néznek ránk, vagy éppen el a távolba, nekünk, itt élőknek ismerős arcok, de nemcsak ettől izgalmasak. Sorsok jelennek meg a képeken, életek, érzések és gondolatok. Persze, az, hogy fölismerni ki kicsoda, az azért többletet is hozzáad. Ahogy például Kaszás Attila portréja is ilyen. A fiatal férfi fekete pólóban áll, fekete háttér előtt. Már mintha odaát volna, mintha angyalként szállna, mintha már elveszne a semmiben, de még itt a lénye, a lelke. A fehér arc szinte világít. Holtak és élők.
Szebeni mintha látnok lenne, aki előre látja, kivel mi lesz. Könnyű nekünk, hisz' tudjuk, portréinak alanyai közül sokan már holtak. De honnan tudta Szebeni a sorsukat, amikor lefotózta őket? Honnan tudta megfogalmazni egy-egy pillanatban a teljes életüket? Aki ránéz Pilinszky izzó szemeire, szinte hallja halk szavát, ahogy verseit mondja, vagy ahogy interjút ad, hát még aki személyesen is ismerte! Miközben annak is ott a tündöklő értelem az arcon, aki soha nem hallott még a költőről. Ahogy a könyvekkel beborított kórházi ágyon megtörten üldögélő Faludy arcán is ott van a megérkezés, a befejezés - és az emlékekkel teli élet.
Jól ismertek Szebeni Perczel Zita-portréi, a ráncokkal sűrűn barázdált gyönyörű arc - az örök szépség megragadása. Vagy ahogy Darvas Iván néz a messzeségbe - úgy, ahogy egyszer mindnyájan nézünk majd. A megnyitón Keleti Éva Prima Primissima-díjas fotóművész épp erre a képre mondta, hogy mennyire irigyli Szebenitől. Ezt a képet az is irigyli, aki nem fotós, pontosabban azt a látást, ami Szebeninek van. Ahogy egy női testben fölfedezi és fölfedezteti velünk a szépséget. Első ránézésre a formák játéka, játék a fénnyel és árnyékkal, a feketével és fehérrel. De közben érezni a mély empátiát is, ahogy a női aktokban is ott van az ember, a személyiség, a lélek. Ez nagyon nehéz ebben a műfajban, pontosabban nagyon ritka. Mert ott van az érzékiség, az erotika, a testiség is - de attól, hogy mindez egy kontúrtalan fekete-fehér világba tevődik, egyetemesebbé, többé is válik ennél. Sőt, Szebeni nemcsak a múltról, jelenről képes beszélni a képein, hanem a jövőről is. Két aktképén várandós nő - és attól, hogy ezeknek a címei két női név, nagyon személyessé, érzékivé válnak ezek az igazi titkot hordozó, minden porcikájukban gyönyörű testet ábrázoló fotók. Ott a jövő is. Holtakról, élőkről és majdan megszületőkről vall Szebeni András huszonegy fotográfiája.
